Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kapitány lánya

2010.08.17

Kép A kapitány lányát Polónyi Ildikónak hívták. A kapitányt Polónyi Lászlónak, aki előbb első tisztje, majd kapitánya a volt a Magyar Folyami Hajózás Győr nevű motorosának és családjával a MAHART házban élt. Életét és szerelemét átjárta a Duna szele, a hajózás érzülete, mert Ildikó nevű lánya, Passauban látta meg a napvilágot. A kapitány, vagy akkor még tisztecske ott ismerte meg Margitot, későbbi feleségét, mivel majdani anyósa is a hajózásnál dolgozott, változó munkahelyeken. De Polónyi Lászlóék nem készültek elhagyni a „béketábort”, vagy ezzel e csellel menekíteni lányukat állampolgárilag nyugatra. Ildikóra azonban később minden hivatal, minden ügyintézője kíváncsian emelte fel a tekintetét, amikor elolvasta a születési rovat bejegyzését.

 

Holott magyar anya, magyar apa helyre magyar lánya lett, akivel ismeretségünk az általános iskolában, az Attilában kezdődött, méghozzá az első osztályban, majd később, nyolc év múlva záróakkordja lett az általánosban befejeződő, vagy még a középiskola kezdeti hónapjaiba átderengő első szerelmek korszakának.

 

Alsó tagozatban, őszintén szólva, ügyet sem vetettem Ildikóra, pedig szép lány volt akkor is, ott is, felső tagozatban pedig vége lett a koedukációnak, illetve a két vagy három osztályból csak egy maradt vegyes. Én a tiszta fiúba kerültem. Hogy nyolcadikban, miként alakult ki a Polónyi Ildikó szerelem, azt csak a jó isten tudja, de az lett belőle! Akkor már túl Bánkuti Mari, majd  Sziráki Marcsi iránti felinduláson – abban a korban még könnyen váltunk „frekvenciát” az  érzelmek hullámain – valahogy képbe került az elsőtől már igencsak ismert Polónyi Ildikó.

 

Kép

 

Hirtelen hatással lett rám. Megállapítottam hogy szép lány, okos, eleven, értelmes tekintettel, határozott, de már nőies fellépéssel. És van benne kedvesség,  meg törődő, figyelő jóság és ez külön is vonzóvá tette. Amiben eltértünk egymástól az volt, hogy ő reál és humán érdeklődésű voltam. Gábor barátommal (akkor már egy osztályba jártunk és összebarátkoztunk) együtt képviselték előbb az iskolát az országos matekverseny kerületi, majd a kerületet a budapesti döntőben is. De, oda se neki, az ellentétek éppen nem taszítják, hanem, ha szerencsénk van, kiegészítik egymást – gondoltam és egyre erősebben tápláltam az Ildikó iránti érzelmeinket. (A képen Ildikó 1961-ben a "sárga ház" előtti parkban)  

 

Ő a MAHART házban lakott, édesapja a Dunai Hajózásnál szolgált, aki – mint a házból a teljes férfi nép – olykor 2-3 hónapig is távol  volt a családtól. Abban az időben, amikor én Ildikónak „tettem a szépet” a „Győr” fedélzetén rótta a hullámok országútját. Emlékezetem szerint csak egyszer találkoztunk. Azt nem tudom, hogy az a „bemutatkozó” látogatásom alkalmával volt, vagy később, Ildikó születésnapi „házibuliján”. Magas, jóképű szőke férfi volt Polónyi László, kiváló modorral és megfelelő kisugárzással. Ha nem a hajózást választja filmszínész is lehetett volna, mint, ahogy szépen mondott verset is. Felesége, Ildikó anyja, Margit „néni” hozzáillően  mutatós, dekoratív fekete asszony volt. Szép arc, nagyszerű fellépés, mai szóhasználattal élve kiváló kommunikációs készég. Pici súlyfelesleggel, de az arányosan oszlott el rajta. Szóval, ahogy mondani szokták „jó nő” volt, a korosztályában..

Ildikó öccse, Géza helyes, jó srác volt, sose tett keresztbe a randevúinknak, és néha felvállata a „hírvivő” szerepét köztem és nővére között. Ott volt a kis húguk, a kis pici Melinda, saját, akkori kiejtése szerint Mej-Mej, a pöttöm szőkeség, aki úgy nézett ki, mint egy gömb vanília fagylalt és maga módján kulcsfigurája lett történetünknek. A szerelem „hajnalán” ugyanis Ildikó azzal az ürüggyel mindig le tudott jönni, hogy hozza Melindát sétálni. A piciség engem Nanszinak szólított és néha ő szúrt ki elsőnek az erkélyről.

 

Kép

Amikor aztán Margit néni már elfogadta, hogy teszem a szépet a lányának, akkor, ha észrevette a 3. emeletről (Az Árpád út felé nézett a lakásuk), hogy ott sétálgatok, mint egy junior közterület felügyelő, vagy Mej-Mej jelzett, maga szólt cinkos módon Ildikónak, hogy „le kellene vinni Melindát kicsit a levegőre”! És sétálgattunk hármacskán, a felületes vagy távoli szemlélő akár azt is hihette volna, hogy a pici a saját gyerekünk. (A képen én, 1961-ben, bal vállam fölött, háttérben a MAHART ház.)

 

 

 

 

 

 

 

Érzelmeink előrehaladásával  Melinda alibi szerepe háttérbe szorult, illetve minimálisra csökkent, mert már kéz a kézben sétálgattunk sőt, találtunk egy tündéri kis parkot az édes kettesre. Neve se volt, csak pici ligetecske néhány paddal a Vécsey utcában, a Nádor utca sarkán, ami elég kies és néptelen volt arra, hogy első, majd sokadik csókjaink szent helye legyen. De azt, hogyan fedeztük fel a Vécsey utcai parkocskát, és hogy jártunk rendszeresen épp oda, soha nem fogom megfejteni, mert, aki ismeri Újpestet, tudja, hogy viszonylik a Vécsey utca  a MAHART házhoz.. ( Az alábbi fotóhoz: a mi időnkben még vadregényesebb volt a park, nem volt kővel kirakott út, és középen csak egy pad állt, ami ránk várt.)  

 

 

 

Kép

 

 

 

Ne legyek igazságtalan, hogy nem emlékezek meg életem ténylegesen első csókjáról, mert az nem Polónyi Ildikóval  esett meg. Valamelyik iskolai – mármint középiskolai rendezvényen, még későbbi feleségem, Popovits Julival való egymásra találásunk előtt – valahogy összejöttem egy szép és csinos, magas fekete lánnyal. A neve is szép volt, úgy hívták Szörényi Viktória. Már nem emlékszem pontosan, de újpestnek ezen a Megyer felé eső részén, a József Attila, a Liszt Ferenc, vagy Nádor utcában laktak. A bulinak hazakísérés lett a vége, azután még egy-két találkozás – mintha a Berzeviczi Közgazdasági Technikumba járt volna – azt követően pedig egy meghívás családi összejövetelre, amit alighanem a születésnapjára rendeztek.

Anyám mondta, hogy ne maradjak sokáig, el is jöttem, azt hiszem elsőként a vendégek közül. Viki kikísért, az előszobába értünk, a hosszú falifogasig, ami – téli hónapban születhetett – zsúfolva volt a vendégek és a család nagykabátjaival, bundáival. Amikor idáig értünk én motyoghattam valamit arról, hogy milyen jól éreztem magam és köszönöm a meghívást, de mire ezt végig mondtam volna, Viktória szabályosan bedöntött a fogason lógó kabátok közé és még ugyan avval a lendülettel szájon csókolt. Hosszan és alaposan.  De észrevehette, hogy nem vagyok egy „csókkirály”, mert emlékezetem szerint megkérdezte, hogy „te csókolóztál már valakivel”? Bevallottam, hogy nem mire aztán Viki tartott nekem egy jó néhány perces, alapos kiképzést, hogy csökkentse gyakorlatlanságomat. Utána még voltam náluk párszor és ez az előszoba l’amúr jól működött, fejlődőképes tanítványnak bizonyultam, de, hogy az első „lecke” után hogy keveredtem ki szédelegve az esti utcára, azt már akkor sem tudtam, hogy emlékeznék rá most?

 

De vissza Polónyi Ildikóhoz, a kapitány lányához, mert a mi Nádor-Vécsey utca sarki parkocskában lefolytatott „csókcsatáink” nagyon finomak voltak, szenvedélyesek és szerelmünk akkori ízét, ha nagyon akarnám még most is fel tudnám idézni magamban.

 

Ahogy fel tudom idézni a születésnapjára vitt rózsám sorsát is.

Már délben megvettem a rózsát, mert akkoriban szombaton délután zárva voltak az üzletek. Otthon vízbe tettük, de bizony az én rózsám, – az egyetlen szál, szegények voltunk –  kb. egy óra múlva úgy lekonyult, mint drukkerek kedve a csapat veresége után és életjelt is alig adott magáról. Na, valakinek eszébe jutott a családunkból, azt hiszem Sárika nagynénémnek, hogy dobjunk Kalmopirint a vízébe. Bedobtunk egyet, pezsgés és némi éledés mutatkozott a rózsa részéről. Nosza, bedobtuk a második, majd vérszemet kapva a harmadik kalmopirint is. Több nem is volt otthon. A rózsa, annyira, amennyire észhez tért. Nem volt valami acélos, de tartotta a fejét. Indulás előtt óvatosan visszacsomagoltuk a selyempapírba – akkor még nem volt olyan pazar díszcsomagolás, mint manapság – a család, meg főleg anyám a lelkemre kötötte, hogy lógatva vigyem, hogy legalább addig tartson a gyógyszerezés hatása, ameddig átadom. Gáborral mentünk, ő is hivatalos volt a zsúrra, mint szerelmünk egyik patrónusa és istápolója. Óvatosan lépkedtünk, az Árpád út 38.-ból, a nagyanyáméktól indultunk, a MAHART- ház nem volt messze, de a fél szemünk mindig a rózsán volt,  hogy jól fogjam, az istenért el ne veszítse a tartását. Alig vártam a pillanatot, hogy átadhassam az ünnepeltnek, szívem hölgyének, mert ami utána történik, az már nem az én felelősségem. A rózsa állt. Már amennyire, de azt nem állíthatnám, hogy olyan délceg virágot még nem láttam volna. Sorsát addig követtem, amíg „jaj, de szép” udvarias felkiáltással Ildikó el nem helyzete az akkor már ott zsúfolódó vázák és csokrok közé, ahol aztán az ünnepi délután egy óvatlan pillanatában csak lecsuklott a feje, mintha azt nézné, van e víz és kalmopirin alatta vázában. De addigra már ki figyelt oda, senki nem tudta, melyik virág kitől származik?  (Az alábbi kép balodalán nagyon táncolunk, talán 1960 tavaszán, az utolsó Attila utcai sulibulin )                             

 

 

Kép

 

 

 

A Polónyi Ildikó ügynek minden esélye megvolt rá, hogy akár komolyra forduljon és mint diákszerelem netán házasság legyen belőle, de ahhoz nagyon távoli volt időben ez a cél. Ildikó Pestre, a Lengyel Gyula Közgazdasági Technikumba ment továbbtanulni, én ide Újpestre, a Könyvesbe, így pontosan az következett be, amit az olasz közmondás fogalmaz meg: „chi lontano del iocchi, lontano, del cuori”, „aki távol a szemektől, távol a szívtől”!  Egy szombaton vagy vasárnap strandon voltunk, hazakísértem, elköszöntem tőle és a villamosmegálló felé menet éreztem, hogy többet nem jelentkezem, hogy eltűnök a történetből. És eltűntem.

 

Később hallottam, mivel akkoriban már a MAHART ház környékén alig fordultam meg, hogy Ildikó az egyetem után (vagy még alatt), az akkori NDK-ba ment férjhez. Ma szexuálpszichológusként dolgozik Németországban.

Kép

( Képen Ildikó 2010-ben, Drezdában) 

Polónyi László, a kapitány 53 évesen távozott az örök vizekre, agydaganat következtében. Margit néni sem él már, 60 évesen ment el. Géza, a fiuk, Ildikó öccse, diákszerelmünk kis apródja ugyancsak hajós lett, de később félre siklott az élete és 56 éves korában elhunyt. A kis alibi, Melinda, azaz Mej-Mej él, Cegléden neveli a gyermekeit és kicsit részt vesz a helyi közéletben is. Időnként kimegy látogatóba a nővéréhez. Néha beszélünk telefonon.

Így múlik hát „a mi időnk” nagyromantikája  De a csókok és virágok emléke velünk marad.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zsotza04 [kukac] gmail [pont] com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.09.17 13:12)

Még így,"kívül állva" az eseményeken,és időn-jó volt elolvasni. Köszönöm szépen!

melinduszvcitromail.hu

(Polónyi Melinda, 2010.08.25 02:02)

"Nanci"
Ennél szebben ls meghatottabban nem is írhattad meg, Ildikó nevében is köszönöm!
Mej-mej