Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten mestersége

2009.12.12

Talán öt, vagy hatéves lehettem. Testben és lélekben is alaposan eltörpültem a nagy újpesti bérház kőrengetegében, ahol laktunk, meg a körülöttem serdülgető, kamaszodó kortásaim között. Akkoriban a Rákosi-rendszer tombolva ülte torát. Egy fülledt, a gangra szorult szagoktól nyomott vasárnap délután mi, a ház kölykei – vice Gyurka, a házmesterék Sankó fia, a mozigépész lánya, meg a kakastaréjos Ági, meg talán a Géza és a Dini – komoly gaztettre szántuk el magunkat. Az ötlet – ami már nem tudom, hogyan fogant meg és kiben – abból állt, hogy válasszunk ki egy lakást, lopadkodjunk oda, nyomjuk meg a csengőt, és amikor jönnek ajtót nyitni, szaladjunk el. (Ez a galád terv akkoriban a nagy rettegések idején felért egy mai gépeltérítéssel.) Úgy is lett.

 

Odaosontunk a Mátraiék ajtaja elé amúgy csapatostól és becsöngettünk. Azaz valaki becsöngetett, mert hisz hogy jöttem volna ahhozén a nagyok között, aki még a csengőt is alig értem  volna fel. Belülről léptek zaja hallatszott, mi meg usgyi, futás, ahogy a lábunk bírta, hogy eltünjünk a lépcsőház óvó kanyarulataiban. Pontosabban: futottak! Mert én ott áltam az idegen lakás előtt földbe gyökerezett lábakkal. Az ajtó feltárult és a küszöbre toppant a villanyszerelőék Éva nevű, tizennyolc-húsz év körüli lánya. Én rámeredtem, ő meg rám – majd se szó, se beszéd – úgy szájon csapott, hogy még ma is fel tudom idézni a sajgását.

 

Bőgve rohantam fel hozzánk, vígasztalást várva és remélve anyámtól. Ő csak annyit kérdezett: miért hagytad magad? Mire én – elmondása szerint – azt mondtam, visszanyelt könnyekkel és visszatérő hősiességgel, hogy “Akkora pogont adtam VOLNA neki…”

 

Nemrég – nyilván a megszaporodott aprólékosan részletező visszaemlékezések hatására – felidéztem magamban a történetet. Mitévő legyek? Elérkezett vajon a hajdani VOLNA beváltásának ideje – tettem fel magamban a kérdést. Keressem meg Éva nénit és pofozzam föl? Vagy követeljek fájdalomdíjat azoktól, akik akkor cserbenhagytak, mert nem rángattak magukkal? Vagy menjek el a régi házba, ahhoz a régi lakáshoz, csöngessek be újra és vágjam szájon az ajtónyitót, azt, aki most lakik ott: Vagy mit csináljak?

 

Tudom, a dolgok eltérő arányaiknál fogva nem összehasonlíthatók. De hiszen mindenkinek a saját sérelmei a legnagyobbak és a legfájóbbak is. Végül arra gondoltam, hogy megbocsátok. Úgy, ahogy Isten teszi nap nap után mindnyájunkkal kivétel nélkül. Isten, akinek – mint tudjuk – az a mentersége.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zsotza1@googlemail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.02.25 19:47)

Nagyon jó írás-köszönöm szépen! Hívő keresztényként különösen ez a mondat tetszett:"Végül arra gondoltam, hogy megbocsátok. Úgy, ahogy Isten teszi nap nap után mindnyájunkkal kivétel nélkül. Isten, akinek – mint tudjuk – az a mestersége." Tettszik az egész Oldal! Igaz nekem kevés kötődésem van Újpesthez,és a Tungsramhoz-másfél évet dolgoztam a Tungsram VTG területén "külsős" dolgozóként. Tisztelettel:Kovács Zsolt