Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jocó

2009.12.12

 Az a régesrégi Jocó a nagyváros külső, negyedik kerületének egyik szegények lakta utcájában élt és nyomorék volt. Mai fogalmaink szerint mozgássérültnek vagy mozgáskorlátozottnak mondanánk, de akkor még nem voltak mai fogalmaink.

 

Szóval az a Jocó ott lakott a Bocskai utcában, ahol gyerekeskedtünk, az édesanyjával, egy rozoga nyugágy fogjaként. Valami szerencsétlen örökletesség folytán ugyan abban a betegségben szenvedett, mint az addigra már elhalt testvérei, akik közül egy sem érte meg a huszonöt éves kort…

 

Izmai lassanként elsorvadtak, szinte csak a feje élt. Ujjai önállóan mozogtak, kezét az állába kapaszkodva volt képes a számára szükséges magasságba emelni. És ez az olvasni is rossz tragédia a valóságban egy tizen-huszonéves fiatalokból álló társaság szervező és összetartó ereje lett.

 

Jocó vígkedélyű volt és érdeklődő, örült ha valaki benézett hozzá, ilyenkor szívesen hallgatta az „életből” hozott történeteket. A napnak szint minden órájában volt nála valaki a kis szoba-konyhás lakás konyhácskájában vagy szép időben az udvaron, ahova kisegítették nyugágyastól, hokedlistől, ami ebben az esetben rendeltetése szerint asztalkát helyettesített. Kevés fiatal élt a környéken, aki ne járt volta „a” Jocóhoz. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett akkor.

 

Ez a Jocó Klub jobban működött, mint később a felülről szervezetett és támogatott, a hivatalos ideológia eszmeiségét magánhordozó közösségek.  Jocónál mindig volt téma, pedig senki nem vezette a szemináriumot, és mindig hasznos volt a szabad idő eltöltése, holott a társaság nem fogadott el munkatervet, nem hallgatott meg beszámolót és nem kapott módszertani tanácsot erre a célra létrehozott intézmények, ezen a címen alkalmazott munkatársaitól. És mindig volt program! Annak ellenére, hogy a fenntartónak még a fogalma is ismeretlen volt, szponzorért kiáltani pedig egyenesen nyálas nyugatimádásnak számított volna.

 

Alakítottunk zenekart, amiben a Jocó szájharmonikázott, betanultunk színdarabot, amiben a Jocó volt a jóságos király és tenyésztettünk díszhalakat a Jocó akváriumában. Még szerelmek is szövődtek Jocó féle összejövetelekenl, ami talán nem esett jól neki.

 

De mindennek a csúcsa azért a gombfoci-bajnokság volt! A Jocó nyugágya elé tettük a két hokedlit, amelyekre tintaceruzával egy-egy fél futballpálya vonalai voltak rajzolva. A két térfelet precízen összeillesztettük és kész volt a stadion!

 Kép 

 

Abban aztán felvonultak az akkori nemzeti bajnokság, néha még a világbajnokság csapatai két-három centi átmérőjű gombokból válogatva  és kezdődött a játék a kicsinyke inggombból átminősített labdával. Nagyban talán a világ leghíresebb fociarénáiban volt olyan hangulat, mint a Jocó hokedlistadionja körül. Szinte mindig folytak mérkőzések, abból függően ki mikor ért rá.

 

A Jocó ha nem játszott, akkor bíró volt és természetesen főrendező is egyben.

 

A gombfoci kitöltötte az egész életét, amit ő nagyon is életnek tartott. Olyannak, amilyennek, de életnek! Akkoriban még nem volt intézményes jótékonykodás, de talán jobb is. Jocó alig várta volna, hogy elmenjen a hivatásos gondoskodó és „edzést” tarthasson a soron következő rangadó előtt.

 

Egy napon – még huszonöt éves kora előtt – aztán Jocó elment a halott testvérek után. Mi, akik soha nem hagytuk egyedül, nem akartuk elhinni, hogy egyedül hagyott bennünket.

 

 Kép

 

 

Amikor később egyikünk-másikunk meglátogatta az édesanyját, a hokedliken már nem volt rajta a gombfocipálya tintaceruzás rajzolata.

Azóta sportág lett a gombfoci, Európabajnokságot rendeznek belőle, sőt két év múlva világbajnoka is lesz. Megkérem hát én ezennel a gombfoci nemzetközi szövetségét, hogy állítsanak ki egy megkésett igazolást, meg egy soha fel nem mutatható játékengedélyt bizonyos néhai Nagy József nevére. Budapest, IV. kerület, Bocskai utca 19.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.