Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Októberi kokárdák

2009.12.13

Dehogyis gondoltam én akkor, tizenegy évesen, a főváros negyedik kerületében, hogy ez az ötvenhat lesz „az” ötvenhat, amire egy darabig egyáltalán nem, aztán egy ideig úgy, majd legújabban meg így illik emlékezni. És valamennyire mindig másként, mint ahogy benne megmaradtak képek, hangok, jelenetek: a gimnázium szétlőtt falairól, a tejbolt előtt várakozók hosszú soráról, a rendőrség fellobogózott épületéről és persze a kokárdaosztóról.

Mert, ha gondoltam volna, hogy az maga a történelem, talán kiszököm a Mária utca sarkára, jól megnézi a belváros felé húzó, zsúfolt teherautókat, és nemcsak a plató-kórusok közeledő, majd távolodó skandálásra emlékezik majd: „Vesszen Gerő!”

Akkor pontosan kikérdeztem volna a mesélőket, hogyan is történt az a bizonyos ravatalozás Újpest első halottja tiszteletére, mert csak annyi maradt meg a mendemondából, hogy állítólag az István téren, a Szovjet emlékmű előtt tették ki, és nemzeti színű zászlóval takarták le a koporsóját. Egy arra motorozó titokzatos bőrdzsekis meg hatalmas csokor virágot hajított az alkalmi emelvény lábához. Ki volt az áldozat? És ki a motoros? És milyen színű volt a virág: Soha nem fogom megtudni.

Mert tizenegy évesen csak élveztem, hogy nem kell iskolába menni és vártam, hogy a Dózsát Újpestre kereszteljék vissza ha már egyszer a Kinizsit is Ferencvárosnak hívják, és a Vörös Lobogó MTK lett megint. És boldog izgalommal készültem Apa esti felolvasásaira. A nagy hirtelen  kiadott Tarzant olvasta fel.

 

Jaj, dehogyis gondoltam volna, hogy keresztanyám udvarlóját, későbbi „keresztapámat”, Valkó Lacit a verőfényes Árpád útról, a kokárdaosztásból a korszak legsötétebb börtöneibe juttatja sorsa. Hogy tagja lesz Újpest Forradalmi Bizottságának, majd állítólag Mindszenty József rejtekhelyét is őrzi, végül 1958 áprilisában első fokon a bíróság, harminchármukból, mint XVII. rendű vádlottra 12 évet kér, másodfokon 10 évet kap és abból, az amnesztiáig, 6 évet tölt le.

Kép

 

Hogy amikor kiszabadul, „örökemlékű”, ismeretlen eredetű forradások lesznek a lábszárán és teljes fogsort kell csináltatni neki. De nem panaszkodik, nem mesél, csak gyűlöl. Mindhalálig. És várja, hogy megváltozzon a rendszer, hogy kimenjenek az oroszok. Hiába várta...

Akkor, ott, azon a napsütötte délelőttön az Állami Áruház előtt szép volt a jelenet: családok jöttek-mentek és a derűs, a szó szerint felszabadult kavalkád közepén ott volt a „Hosszú Laci,” - ahogy nagyanya elkeresztelte. Egyik lábával a járdát támasztva ült a versenybiciklijén és hatalmas gombolyag nemzeti színű szalagból kokárdának valót szabott mindenkinek, aki arra járt.

Pedig talán már azon a délelőttön is arról suttogtak az emberek, hogy a Megyeri Csárdánál nemzetőrök ásták be magukat feltartóztatni az oroszok várható támadását. A következő napokra pedig kiürültek az utcák, mindenki visszahúzódott a falak közé. Akik kimerészkedtek furcsa, félelmet keltő híreket hoztak lincselésekről, személyes bosszúállásról. Az emberek közé beköltözött a rettegés. Nem tudták kitől kell inkább félni, a bevonuló oroszoktól, vagy azoktól a felkelőktől, akiknek talán jobb lett volna, ha nem jut fegyver a kezébe.

Mint Vidovics Iminek. Kisfiú kora óta fenegyerek hírében állott a környéken az őt örökbefogadó szülei legnagyobb bánatára. Amikor kamaszodni kezdett többször kereste a rendőrség. Úgy hírlett, hogy elsők között jutott fegyverhez és ott volt a kilencek között, akik befészkelték magukat a Könyves Kálmán Gimnáziumba, illő fogadtatásban részesíteni a ruszkikat. Géppisztolyokkal, páncélököllel, Molotov-koktéllal.

A tankok aztán szét is lőtték az épület egyik szárnyát, miközben a fiúk szerencsésen elmenekültek a pincéken át. Így beszélték akkor. Vidovics Imi disszidált, majd később a Francia Idegenlégióból jöttek róla hírek. Kibírta, túlélte. Szolgálati ideje lejártával Párizsba költözött, de ott két, vagy három év múlva meghalt. Hogyan, miben, milyen körülmények között, kideríthetetlen maradt    Elhunyt. Így szólt az értesítés. Többet nem tudtak meg a szülei sem. Csak nemsokára utána haltak.

Kép