Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sziráki mise

2010.05.11

Ne gondolja a cím alapján véletlenül se a látogató, hogy olyan egyházi szertartásról lesz szó, ami ama Szirákon történt, ahol a gyönyörű kastélyszálló áll. Nem! A Sziráki mise a második első szerelem „kísérő rendezvénye” volt. Csak úgy, mint a heti kétszeri zongoraóra, amire lelkiismeretesen járt a piac mögötti zeneiskolába. Ő volt szívem Sziráki Marija! Illetve Marcsija, mivel ő a Bánkuti Mari vadócos, a fiúk számára „izgibb” jelenségéhez képest egy kedves, csillogó szemű, göndör mosolyú csitri volt, akinek a szemében mindig ott fénylett egy parányi és ezért kicsit szemérmes csábítás, az alakuló nőiség simogató bársonya, de egy sejtelmesen elutasító óvatosság is. Kép

 

 

 

Ezért nála bármilyen, „hirtelen felindulásból elkövetett” rámenősség inkább ígért „égést”, elutasítást, mint egy reményteli beteljesülés boldogságát. Aki nem akkor volt tizenéves, amikor mi, azoknak elárulom, hogy ez a „boldog beteljesülés” nem szexualitást, nem szeretkezést jelentett, – volna – hanem esetleg csókolódzást, szép szavakat, vallomásokat, elbújva valahol a világ elől. Mert bár akkor már tudtuk, hogy van testi szerelem is, és mi fiúk legalábbis, nézegettünk pucér, vagy még „olyanabb” képeket, de eszünkbe nem jutott szíveink hölgyeivel a „tettek mezejére” lépni. Az csak később, gimnáziumi korszak második felében tört ránk és foglalt el egyre izgatóbb helyet az életünkben.

De hogy jön ide a Nagytemplom, a mise és a zongoralecke?

 

Már valahol meséltem arról, hogy én csak napközben, azaz reggeltől, nagyjából fél ötig voltam Árpád úti lakos és  magatehetetlen nagyanyám segítője. Ezért jártam az Attila utcai iskolába, és attól függően, hogy délelőttös vagy délutános voltam maradt majdnem fél napom arra, hogy a nagyi körül legyek. Ezért ő olyan szintre fejlesztette kommunikációs készségemet, hogy bármikor szívesen riposztozgatnék akár profikkal is, mondjuk Friderikusszal és szerintem kiharcolnék egy döntetlen körüli eredményt. A nagyanyámnak köszönhetően, de ez majd egy másik nosztalgia „mese” lesz.

 

Szóval hétköznaponként fél öt tájban jött anyám az Izzóból és mentünk haza, azaz a Fény mozi házba. Ez a tény viszont számomra komoly hátrányt okozott az udvarlásban, hiszen én pont akkor, amikor szívem akkori választottja „távozási engedélyt” kaphatott otthonról, vagyis „lejöhetett” a sárga ház talán harmadik emeletéről a kortárs közösségbe, akkor én már javában a hatalmas bérház folyosóinak kövét koptattam a haverokkal. És ugyanez a kényszerű távtartás érvényesült hétvégeken, azaz szombaton és vasárnap is. Illetve….. nem egészen!

 

Mi, Marcsival ugyanis leleményesek voltunk és beiktattunk némi „lopott időt” az ő napjainak szorgalmi szakaszából és a vasárnapokból is. Mert, ahogy az írás mondta, „az úttörő leleményes”, mi pedig – amúgy – tényleg úttörők voltunk, meg vonzalmat éreztünk egymás iránt. Ugyanis az a kapcsolatocska még nem volt szerelemnek nevezhető, de már barátságnak sem, még kevésbé iskolatársi viszonynak. Így vált kezdődő idillünk idejévé a zongoraórák menet- és jövetideje és a vasárnaponkénti 9-es mise a Nagytemplomban, egészen pontosan az onnan hazáig tartó út.

 

Sziráki Marcsit eléggé elzártan, mondhatni szigorúan nevelték. Elvégre szép, kedves lány volt, nem ártott a szülői figyelem arra nézve, hogy milyen fiúk ólálkodnak körülötte. Én eléggé „gaz csábító” hírében álltam anyukája előtt, aki szép komoly asszony volt, mint a családot összetartó nők az olasz filmekben. Hallottam is, hogy figyelmeztették rá: ügyeljen, hogy az bőrkabátos – ez voltam én, mert volt egy haláli ronda műbőr kabátom, bár akkor többünknek volt haláli ronda műbőr kabátja    ne kerülgesse a Marikát, mert az csélcsap, nagy dumájú fajta, aki hol ennek, hol annak a lánynak nyomja a sódert, közben ki tudja, mi lakik benne? Tehát „nemkívánatos személy” voltam a Sziráki családban, bár ez így nem igaz! Úgy pontos, hogy az anyukája „nem lelkesedett értem”. Apukájára már nem emlékszem, mert amikorra ő hazaért a munkából, addigra én már távol voltam a környéktől. Az öccsével viszont jóban voltunk, sőt szövetségesek:  a kis kerekarcú helyes srác, vállalta a kockázatát annak, hogy hozza-vigye a híreket Marcsi és köztem. „Azt üzeni, hogy fél óra múlva tud lejönni, de csak vásárolni megy”. „Most nem engedik le, mert holnap dolgozatot írnak, ne várjad”! Ilyen és ehhez hasonló hírekkel jött és „pihegve szólt” a kis Sziráki, aztán már futott is a hozzá hasonló korúak közé, nehogy lebukjon az ablakból talán éppen kinéző anyuka előtt, amint a „bőrkabátossal” diskurál!

 

 Kép A zongoraórák meg a 9-es mise fix időpontban voltak, így a kísérgetés lehetősége az iskolában szerveződött, óraközi levelezés által. Marcsi – eltérően a Bánkúti Mari féle levelektől – nemcsak azt írta, hogy „Szeretlek!!! M.” hanem rendes, érzelmes kis leveleket fogalmazott, amit aztán gyöngybetűkkel írt, többnyire kockás papírra és kicsire hajtogatottan juttatott hozzám a szünet forgatagában. Aztán a hét számomra két jeles napján kísértem őt zongorázni rendületlenül. És vissza is! De azt, hogy mivel ütöttem el az időt mialatt Marcsi a billentyűkkel barátkozott, azt képtelen vagyok felidézni. Ahogy azt sem, hogy miről beszélgettünk oda-vissza. Mert még kézfogás sem volt, hiszen anyukája kivette volna a zeneiskolából, ha megtudja, hogy a lánya annak ürügyén kézen fogva sétál valamelyik mellékutcában a „bőrkabátossal”.

Hogy milyen előmenetelű volt Sziráki Marcsi zongorából azt nem tudom, de sem Fischer Anni utóda, sem Hauser Adrienn elődje nem lett. Sőt, később műszaki pályát választott és jó szakemberként tisztelték a Tungsramban.

                                        Kép

A vasárnapi mise más volt, kis kamara ünnep szíveinknek talán, mert lehet, hogy a gondviselő azzal a lehetőséggel akarta segíteni ügyünket, de végül nem sikerült neki, mert útjaink később elváltak, de a misék emléke megmaradt. Úgy volt, hogy akkoriban – 1958-59 lehetett – híre ment Újpesten, hogy vasárnaponként, a 9-es misén prédikál egy pap, hogy csodálatosan beszél és nagyon fontos, megszívlelendő dolgokat mond az ifjúságnak. Nagy élmény, nagyon sokan, sőt egyre többen vannak a templomban. Ezt hallotta Sziráki néni és ezt hallhatta anyám is, mert mind a ketten, Marcsi és én is, természetesen egymástól függetlenül nemhogy engedélyt, hanem kifejezett bíztatást kaptunk rá, hogy járjunk el vasárnaponként a 9-es misére! El is jártunk!

Ő a „sárga házból” indult, én a Fény mozi házból és ott jöttünk össze, a tömegben. Pontosabban csak azt tudtuk, hogy a másik ott van valahol a templom boltozata alatt. Fél évszázad elmúltával is állítom, hogy figyeltem én a prédikációra, hallgattam a sovány, csontos dús hajú, szuggesztív pap szószékről áradó gondolatait, mert lenyűgözőek és meggyőzőek voltak, de – isten vétkemül ne vegye – egyre sem emlékszem és nem emlékeztem akkor sem! Mert egyre azt figyeltem hol lehet a tömegben Marcsi? De kifelé jövet mindig megtaláltuk egymást, és gyakran volt, hogy már mise alatt találkozott a tekintetünk.

Kép

 

 Lehet, hogy egy hol volt, hol nem volt 9-es mise tömegében még ma is megérezném, ha Sziráki Marcsi ott volna a tömegben. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.