Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívek és fények

2010.03.27

Érdekesen vonzó lány volt. Nem szépség, inkább szexepiles, egy picit vastagabb, érzéki ajkakkal és ehhez jött még a furcsán titokzatos, okosnak nem mondható, de annál izgatóbb, ködös tekintet. Korosztályában nagyon jó alakúnak számított. Tornászott, benne volt az iskola válogatottjában is.

 

 

Kép Ő hatodikos, ( a képen a fekete dresszes, valami táborfélében, arca, sajnos árnyékban)  én hetedikes voltam úgy emlékszem, amikor összegubancolódtunk, de hogy milyen alkalomból, arról sejtelmem sincs, viszont, hogy az iskolafolyosó volt a „kerítő” közöttünk, az biztos.

Érzelmeink csúcsra járása az óraközi levélváltásokban nyilvánult meg: pár szavas vallomások, amiket az egyik órán én írtam és adtam át észrevétlenül Marinak a szünetben, a másikon ő nekem és vissza. Olykor még veszekedtünk is ezeken a kis cédulákon, de legtöbbször  annyi állt a kis papír fecnin, hogy Szeretlek. M. Válasz: Én is téged nagyon J. Ezt követte tanítás  utáni megvárása, hazakísérése a nagy sárga ház Árpád út felöli első lépcsőházáig – ki tudja hány szám volt és kit érdekelt – ott még beszélgetés, olyan félig szerelmes félig iskolás módon, majd elválás. Addig, amíg az anyja vagy  nevelőapja le nem szólt a második emeleti konyhaablakból, hogy „Mari, most már felfelé!”

 

Hát ez a „felfelé” jelentette románcunk legérzékenyebb pontját. Mert hát ugye el kellett köszönni. Csók nem volt, mert én gátlásos voltam, nem beszélve arról, hogy a bejáratban, aminek a félfáját támasztottuk kitartóan, szinte állandó volt a jövés-menés. De az elválás mégis olyan volt, mint a mobil telefonos reklám klipben, a „te teszed le előbb vagy tegyük le együtt”? Csak nálunk ez még úgy alakult, hogy te indulsz el felfelé vagy én lépjek tovább a kapuból? Hogy könnyebb?

 

Egy ilyen elválásos huzakodás alkalmával vágtam szájon az épp arra jövő Visnyikar Tibit, mert valamit mondott Marira a háta mögött. Délelőttös héten volt, mert emlékszem, hogy sütött a nap és ember nem járt a téren. Tibi csak baktatott a ház oldalában a MAHART ház felé, mert ott lakott, amikor én nagyon jól időzítve kiléptem a kapubélésből és azon mód lekevertem neki egy elég nagy „lángost”. Visnyikar akkor már gimibe járt, jó fizikumú volt, lehetett volna nagy adok-kapok  a lovagiasságomból, de szerintem annyira meglepődött a támadáson, hogy nem ütött vissza. Így aztán Mari hírnevéről lepofoztam a foltot.

 

De térjünk vissza a szívfájdító búcsúzásokhoz a kapuban. Volt ugyanis egy korszakalkotó találmányunk, amivel előfutárai lettünk a mikroelektronikai sőt a most tomboló digitális forradalomnak is. Eszköze Mariék fürdőszoba lámpája volt, pontosabban a fürdőszoba  ablaka, ami a jel közvetítésére volt hivatva. Mari nővérével Évával és húgával élt, akinek a nevére már nem emlékszem, de azt hallottam, hogy fiatalon meghalt. Csakhogy ő volt  anyjuk második házasságából a „közös gyerek”, ezért a két nagyobb lány szigorúbban volt fogva, a hórihorgas mostoha apa Kasza valaki, és a neki imponálni akaró anya által. Hát, ahogy ez lenni szokott. Az anyjuk néha engedékenyebb volt a lányokkal, amikor a nevelőapa nem volt otthon. (emlékezem szerint a Láng Gépgyárban dolgozott, az is lehet, hogy műszakban).  Ez abban jutott kifejezésre, hogy iskola után még egy kicsit leengedték Marit, de akkor azt hiszem Évát és a kis húgukat is. Csakhogy ezt az örömhírt tudatni kellett velem, mielőtt elhúztam a csíkot. Erre találtuk ki a fürdőszobaablak morzejelét. Ez abból állt, hogy Mari felment, kiderítette, hányadán áll a dolog, milyen a hangulat, lejöhet e még egy kicsit vagy dúl a szigor?

Ha lejöhetett, akkor kétszer, ha nem, akkor egyszer gyújtott fel a fürdőszoba lámpát. Ezt az ablakjelzést olyan tökélyre fejlesztettük, hogy le tudtuk volna vezényelni általa a normandiai partraszállást is.

 

Aztán elváltak útjaink féltékenykedések, veszekedések és békülések után, de egyszer, jóval ez után mégis felmentem hozzájuk. Akkor voltam először és utoljára a lakásukban. Betegen feküdt és egyedül volt. Leültem ágya szélére a hátsó szobában. Aztán valami zavart beszélgetésbe kezdtünk, de tény, hogy elcsókoltuk azt a csókot, amivel oly régóta tartoztunk egymásnak. Hirtelen azt hittem újra kezdődik a szerelem. De nem. Bevallotta, hogy a házból az egyik fiú –évfolyamtársak voltunk, de a neve ne örökítessék meg – napokkal azelőtt ugyancsak meglátogatta és megtörtént közöttük az, amit ő tulajdonképpen nem is akart és mégis. De nem mondta, hogy erőszak lett volna.

 

Hogy éltél azután Bánkuti Mari? És most hol vagy, mi van veled? Tud rólad valaki?                                                 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.