Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vereségek és veretlenségek

2010.01.20

Újpesten a srácok körében szentség volt a foci. Valószínűleg Budapest minden kerületében, de mi az akkor már a „beolvasztott” negyedikben éltünk. Nemcsak kerületszerte imádtuk rúgni a labdát, hanem az iskolaudvarokon is sőt, az Attilában olyan felhevült foci hangulat volt, hogy egy-egy osztálynak több csapata is indult a kispályás bajnokságban, NB I-es klubok nevén.  Természetesen az iskolabajnokság, az osztályok egymás elleni nagypályás viadala sem volt rossz, de igazán a kispályát, az iskolaudvart szerettük, pedig ronda volt, sivár és még apró kavicsok is borították imitt-amott. De ott addig játszhattunk, amíg az udvar elejében lakó pedellus, a Kormosi vagy a szépnek nem mondható felesége megengedte.

Kép

 

Kép

 

A kerületi iskolák tornái iránt nem volt valódi érdeklődés. Talán mert hivatalosan igazolt játékosok nem szerepelhettek és nélkülük azért elég béna volt az egész. Az iskolabajnokságon ez nem volt megkötés.

Három nyolcadikos osztály végzett 1960-ban. Egy tiszta fiú, az „A” egy vegyes , a „B” és egy tiszta lány, a „C”. Mi a „tiszta fiúk” nemigen  barátkoztunk vegyes srácaival. Fociban „ősi” ellenfelek voltunk, de kevés fiú járt oda így nem sok variációra lehetőségük. Kádas Lajos, a kapusuk jó volt, meg Kiss Lajos egy igazán ügyes jól cselező veszélyes csatár, de tovább nem megy felsorolás.

Legtöbbször mi nyertük az iskolaudvar kispályás bajnokságait sőt, a mi osztályunk valamelyik csapata, a B-sek nemigen tudtak beleszólni a végkifejletbe. A klasszisok, mint Gréczi, Pelyva Gyuri, (hosszú ideig Zugló polgármestere volt), Tóth Anti, Tóth Jóska, Gonda Anti, Major János, Nagy Jancsi, azaz „Süni”, P.Szabó Gábor, akik a mi szintünkön klasszisok voltak, hozzájuk jött még Lövei Pista a kőkemény hátvéd  és Bódi Lajos, aki minden poszton jó volt.

Aztán az első budapesti grundbajnokságon, hivatalosan az Utcák-terek Bajnokságán, mégis hülyére vert minket összes klasszisunkkal egyetemben a Langlet vagy Venetiáner utcára épülő csapat. Szerintünk – és ezt edzőnk, Mihálydi, a tornatanár nem cáfolta – az ellenfélnél 7 vagy 8 igazolt játékos szerepelt, ami szabálytalannak számított. Mi csak egy játékost, a kapust, - talán Kovácsnak hívták és a Dózsában védett – „loptuk”, aki úgy volt a mezőny legjobbja, hogy 9-et (!) kapott! Pedig 1-0-ra mi vezettünk Geshitz góljával Matyi szenzációs jobbszélső volt és gyors, mint a villám. Egyedül vele gyűlt meg a baja az ellenfél védelmének. Nem tudták tartani!  Igaz, jut eszembe, hogy ő, meg Major Jancsi akkor már a Hajógyár kölyökben igazolt játékos volt. Ez a meccs nem a mienk volt! P.Szabó, későbbi nagy barátom, aki magas jó felépítésű, jól fejelő centerhalf volt, például egy szöglet után sarkallt egy akkora öngólt, hogy Kovács alig tudta kiszedni a labdát a sarokból. Én jobbhátvédet játszottam közben rendesen kapus szoktam lenni. Még szerencse, mert én 18 is kaphattam volna! Az ellenfelemnek, azaz a balszélsőnek csak a hátát láttam a 2x30 perc alatt. Szemből, később talán meg sem ismertem volna az utcán.

 

 Kép

A Juta gyári kaland az más történet volt és a dráma nem is Újpesten játszódott, hanem már Angyalföldön, a Jutamezőn. Valami unalmas nyári délután volt és mi a Bocskai utcában a Só raktár oldalánál érintőztünk, ahogy szoktunk. P. Szabó, Major Jancsi, meg én és illetve akkor a Krén Karcsi is ott volt, átjött a Berzeviczi, a volt Beniczki utca legvégéről. Nekem elsőtől volt osztálytársam, aztán VII.-től, amikor Gábor átkerült hozzánk együtt gomboztunk, a Jocóékhoz is átjárt gombfucizni, meg dobolni néha az udvarzenekarban. 

Már meg nem mondom honnan jött az ötlet, de tény, hogy kitaláltuk, menjünk át a Jutamezőre, hátha lesznek ott srácok és akkor kiskapuzunk legalább. Az ötletet tett követte! Nosza, át az Újpest-Esztergom vasútvonal sínpárain és a töltésen leereszkedve már ott is voltunk a mezőn. A mezőt  egyik hosszú  oldalán a töltés választott el Újpesttől, a másik hosszú oldalon  ronda sötét fakerítés zárta el a gyár felé az utat. Hogy a két rövid oldaláról mi határolta nem emlékszem, de az biztos, hogy a nyugati azaz Váci út felőli oldalról is be lehette menni a az egyébként elég egyenletesen füves síkságra. Szerintünk a Hajógyár meg a Láng felnőtt csapatai is tarthattak ott, ha mást nem alapozó vagy erőnléti edzést.

 

Most üres volt a Jutamező, csak mi négyen bandukoltunk a közepe felé, egykedvűen adogatva egymásnak a labdát. Rugdalóztunk játszogattunk, de magunkban nem volt az igazi. Aztán egyszerre, ugyancsak Újpest, tehát a töltés felől jöttek négyen a környék rettegettjei közül. Lőrinc Paja, a két Zollner és Patai. Ha azt mondom, hogy később közülük hárman a pamut bokszolói lettek, méghozzá jók csak Patai nem, de talán ő volt a legveszélyesebb, mert erős volt, verekedős és kiszámíthatatlan.

 

Valamelyikük odaszólt: nem játszunk egy meccset? Deeeh

Kép

ogynem – válaszoltuk, közben arra gondoltunk, hogy pont titeket vártunk  - Választunk, vagy hogy legyen? – kérdeztük mi. A feleletet illetően nem tévedtünk. Nem kell – mondta Patai – ti úgy, ahogy vagytok, mi is úgy, ahogy vagyunk. Komolyan mi sem gondoltuk másképp.  

 

 

Kijelöltük a kapukat, az egyik a kerítéshez a szemben lévő a töltéshez volt közel. A két oldalvonal természetesen a végtelenbe veszett, de azért ők is mi is, úgy igyekeztünk, hogy messzire „sodródjon” ki a játék. Mi Majorral és P. Szabóval jobbak voltunk, különösen Majorral, ő a Hajóban is menőnek számított, viszont Gábor, ha nem is volt labdazsonglőr, de tudott focizni és testalkata gyakorlatilag mindenkivel szemben előnyt jelenetett a számára. Karcsi meg én, inkább csak szerettünk focizni, ha a helyzet úgy hozta, de különösebb vonzalmunk nem volt a játék iránt.

 

Az ellenfél inkább volt félelmetes, mint veszélyes: talán igazából csak a kis Zollner, a „Csirke” tudott focizni, alacsony, azaz aprótermetű, de erős, ügyes srác volt, az a típus, akinek a maga módján mindegyik sporthoz volt érzéke. A végén elég jó bokszoló lehetett volna csak talán nem vette komolyan. Na, szóval vele kellett számolni, mert a bátyja meg  Patai, inkább erőből játszottak, amolyan „vak tyúk is talál szemet” alapon, Paja meg magas volt és vékony, mint a vonatfütty, ő ha próbált is cselezni, Gábor fizikuma ellen nem volt esélye.

Talán 6-os, azaz hat gólig tartó meccsbe egyeztünk meg és eléggé hamar vezettünk

 2-0-ra és amúgy is „mezőnyfölényben” voltunk. De ekkor kezdtük érezni és

 érzékelni, hogy, az ellenfél kezdi komolyabban venni a dolgot, kemény

 belemenések, olykor durvaság és éles viták, mert ugyebár önbíráskodás folyt. Ki

 termett volna ott levezetni egy ilyen „rangadót”? Hát 3-1 volt  a javunkra, amikor

 tartottunk egy szünetet. Egyrészt a 6-os meccs a feléhez ért, másrészt piszok

 meleg volt. Gábor, a csapatkapitányunk, vezérünk ekkor azt mondta:  „szerintem

ezt nem kéne erőltetnünk, mert ha győzünk úgy megvernek bennünket a meccs után

 itt a nagy semmiben, hogy megemlegetjük. Ezek nem játszani jöttek, hanem győzni!” –

 Ebben lehet valami – mondta Major. – Akkor most kapjunk ki – kérdezte Karcsi,

aki az Árpád útnak jóval a túloldalán lakva talán nem is érzékelte annyira a veszélyt.

–Tudsz jobbat –  kérdeztem. – Meg mit számít, jobb a békesség. Zárta le Gábor a

taktikai megbeszélést.

A második félidőre leromlottunk, hibázgattunk és „elfáradtunk” a nagy melegben. Azt hiszem  6-4 lett a javukra. Végül nagy szevasztok-szevasztok kézfogások, meg „köszi a játékot” és a csapatok mentek a maguk dolgára. Mi vissza a lakott területre, ők, úgy emlékszem Angyalföld felé. Amikor beértünk a házak közé, Gábor szólalt meg: – Mit mondtam? Láttátok hogy örültek? Nem szóltunk rá semmit, de mi is örültünk. 

 

Kép

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.