Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Találkozzunk többször!"

2012.12.22

 

 

Apám például Berda Józseffel találkozott alkalmasint az utcán, csak az idegesítette, hogy, ha mögöttük elment egy csinos nő, akkor azt a költő sose hagyta szó nélkül! Félhangos, de inkább háromnegyed hangos megjegyzést tett a „látványra” méghozzá elég naturális megfogalmazásban. Ilyenkor apám mindig próbálta csitítani próbálta, hogy „Józsikám, csöndesebben, mit fognak szólni az emberek”? De Józsi nem zavartatta magát, hanem olyan hallhatóan is meg nem is a járókelők tudomására hozta, hogy milyen elképzelései lennének az imént arra haladó hölggyel kapcsolatban?

 

Ahogy találkozott Pállya Celesztinnel, a festőművésszel is egyszer-egyszer és akkor újra, meg újra próbálta megagitálni a mestert, hogy adja el neki azt a képet, amit ott látott a lakásán, amikor látogatóban járt nála. De a köztiszteletnek örvendő festő ilyenkor mindig azzal köszönt el apámtól, hogy „majd megfestem magának János! Higgye el, ugyan olyan lesz!” – Csakhogy nem az lesz, replikázott erre apám, és az bizony mégis csak különbség! – Mindig ebben maradtak és mivel apám is makacs volt az ilyen dolgokban, és ragaszkodott az eredetihez, így Pállya Celesztin képe sose lett.

 

Mostanában több és látványosabb helyszín is van a találkozásokra, ha csak az „újraálmodott” főteret és annak rendszeres és elég sűrű programját vesszük alapul, mégis valahogy keveslem az összetalálkozásokat vagy csak  nem érzékelem, hogy megtörténnek! Tudják, azokat a „szervusz, hogy vagytok? És a gyerekek? Tényleg? Megnősült? És unokák…? Hogy múlik az idő! Kiről tudsz a régiek közül?” megállós beszélgetéseket, amik ugyan nem viszik előbbre a világot, de oldják a mindennapos rohanás okozta feszültséget.

Változnak az idők! Az apák és anyák közül sokan „eljárnak” dolgozni más kerületekbe, a gyerekek jó része nem itt járja a középiskolát és leginkább vacsorára, meg aludni jön haza, Újpestre. A nagymamák és nagypapák őrzik otthon, bezárkózva az újpestiség régi, elmúlhatatlan emlékeit. Amikor megkérdeztem a fiam, hogy hova lett az én generációm, azt válaszolta: megöregedtek apa! Hallgattam, de magamban igazat adtam neki.

 

Mindez arról jutott eszembe, hogy ha szerencsések vagyunk, azért találkozhatunk! Egymással, - Holba Sanyival a nőgyógyásszal nemrég a piacon futottam össze, Horváth Lacival az állatorvossal Kovács Jocó kiállításának megnyitóján köszöntünk egymásra, dr. Kádas Lajos a kiváló gasztronómus, a Vendéglátó Ipari Főiskola tanárának előadását „a Kis Adyban” hallgattam meg, utána jártam  nála a főiskolán, hogy rendezvények tervét latolgassuk a jövőnek! De összefuthatunk ismerős újpestiekkel, híres, jól ismert „helybeliekkel”, orvosokkal, tanárokkal, sportolókkal is, ha nem is rendszeresen. Ilyen Várhidi Pali bácsi, aki igen gyakran sétál a városközpontban, nagyjából István tér – István út – Árpád út – Kemény Gusztáv utca útvonalon, abban biztos tudatban, hogy őt úgyis mindenki ismeri Újpesten. És nem téved! Egy alkalommal, valami „Dózsa kérdés” kapcsán megszólítottam – talán ki volt a jobbszélső ebben vagy abban az időben? Megállt és úgy, olyan közvetlenséggel beszélgetett velem néhány percig, amíg „összehoztuk” az akkori csatársort, mintha az unokaöccse lennék, akivel régen találkozott. Jól esett nekem, de neki is, hogy én, azaz egy „gyalog újpesti” úgy megszólítom, mintha atyai barátom lenne.

 

Akit még gyakran szoktam látni, ő Tóth András, a verhetetlen Újpest, (akkor még Újpesti Dózsa) Európa klasszis fedezete volt Dunai III-al. a középpályán. (tulajdonképpen igazából ők ketten mozgatták azt a legendás csatársort, amelyik – főleg a Megyeri úton – szó szerint ontotta a gólokat.) Tóth Andris haja teljesen fehér  – érdekes Pali bácsié nem – és ő az a fajta, akinek jól áll, hogy megőszült! Amúgy a vonásai alig változtak. Ha valaki azt mondaná rá, így sétáltában, hogy trónörököse valamelyik európai királyi háznak, senki nem vonná kétségbe! És étáltat két, tökegyforma, tündéri kis fehér kutyát. (Lehet, azért választotta őket, hogy passzoljanak a haja színéhez, de az is, hogy azért őszült meg, mert sok gondot okozott neki a két kutyus nevelése.)

Most megint szembe jött velem, december szitáló ködfátyolából lépve elő, mögötte a karácsonyi díszvilágítás fényei melengették az István út hangulatát. 

Szívesen megszólítottam volna, szerintem nem vette volna rossz néven, de azért mégis meggondoltam magam.

Mert legszívesebben azt mondtam volna neki:  Tudja mit Kedves újpesti legenda én, az ön helyében ezt a két kis aranyost, a nagy idők emlékére nevezném el. Poénból. Az egyiket „Dunaiháromnak”, a másikat „Tóthandrisnak”! Jusson nekik valami a régi dicsőségből!

Mert kutya jó ám emlékezni azokra szép a fociidőkre!

Találkozzunk többet! Jó, amíg találkozunk!                                         

                           

 toth-andras2.jpg

 

 

 

toth-andras1.jpg