Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Porkolábné Balogh Katalin emlékére

 

- Emlékek, örömök, csendek …

- Szövegkivonat a Duna Televízió riportfilmjéből

- Megemlékezés életéről, munkásságáról ( dr. Gyenei Melinda)

Nem kevés híres, illetve híressé vált pedagógus tanított Újpesten. Kezve mondjuk Babits Mihállyal és bezárva Sipos Lajossal ( a kiválasztás természetesen önkényes), akik a pedagógus munka mellett  vagy később a szellem más területén kiemelkedőt alkottak. Hivatásszerűen vagy azon felül is. Közéjük tartozott egy végtelenül fionom, kedves hölgy, egy törékeny, tündérléptű jelenség, Porkolábné dr.Balogh Katalin, aki 1957-ben kezdett Újpesten tanítani, a Langlet Valdemár utcai Általános Iskolában, majd egy évre rá a Könyves Kálmán Gimnázium tanára lett. Abban a szerncsében volt részem, hogy 1960-tól az ő eslő és egyben utolsó középiskolai osztályába járjak, a legendás E-be, de ő egy évvel az érettségink előtt, már 1963-ban tanársegéd lett az ELTE BTK Pszichologia szakán és hozzánk csak óraadóként járt ki. Doktori címet 1968-ban szerzett és attól kedve indult az nagy ívű tudományos pálya, amit a 70 évesen bekövetkezett haláláig töretlenül valósított meg. 

Ennek a nagyszerű sikertörténetnek állított emléket a Könyves Kálmán Gimnázium N.J. Pro Homine alapítványa azzal, hogy 2005-ben kiadta az általa írt, illetve róla szóló válogatott írásokat "Kudarc nélkül" címmel. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy szerkesztője lehettem a könyvnek és érezhettem mennyire illik Kati nénire az összeállítás címe, holott az annak a tudományos munkának a vezérgondolatát jelzi, amit annak érdekében kutatott, publikált és vezetett be az óvodapedagógiában, a fejlesztőlélektan területén, hogy a gyerekek kudarcok megélése nélkül léphessenek az iskolába, amikor eljön az ideje. De ha valkire illett ez a cím, hát rá maradéktalanul...

A könyv és egyéb publikációk alapján emlékezem meg az oldalon Kati néni életéről és pályájáról.

Réti János

 

 

              Emlékek, örömök, csendek …

 

                  …avagy vissza a felejthetetlenbe !

 

   Mindenoldalú – és egyben utolsó – beszélgetés Kati nénivel

  

 

 

Kép Hosszú ismeretségünk első pillanata Kati nénivel természetesen a beiratkozásé volt. Addig, kis általános iskolásként, az újpesti gyerek csak kívülről nézett a Könyves Kálmán Gimnázium fenséges épületére, olyan áhítattal, mint egy templomra. A (múlt)század eleji álklasszicizmus e fenséges küllemű emlékére, amit az elegáns, zománcos hatású klinkertéglából raktak. Némi világosabb berakás jelezte a jobb szárnyán 1956 „emlékét”, meg a működésképtelenné vált vagy tett csillagvizsgáló kupola. Az épület jelkép volt. Így egyetemek szoktak kinézni! Mert ahogy a Könyves az akkor Április 4 tér parkján át az általános iskolára és a mögötte sejlő Kanizsai Dorottya Leány Gimnáziumra nézett, vita nem lehetett, melyik intézmény az úr a IV. kerületben a tudás tekintélyét illetően. Bezsámítva a két technikumot is: a fiúkét, a Landlert az SZTK mellett és a közgazdáságit a Baross utcában.

Aztán eljött a beiratkozás és a „nebuló” beléphetett, többnyire  mamájával, a „szentélybe”. A nagy előtér és a széles lépcső a márvány korláttal, kétfelé kanyarodva az emeletre, a díszterem felé olyan volt, amilyennek képzeltem. A folyosók falait „derékig” iskolazöld olajfesték védte, felül sima meszeléssel. Hogy tablók néztek e az újonnan érkezőkre, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy a földszinti tantermek ajtói sarkig kitárva várták a leendő elsősöket, rajtuk, belső oldalukon fehér papírlapon jelezték, hogy a teremben mely osztály névsorába kerülhetünk.

A naptár 1960-at mutatott és a Könyves, akkor öt osztályt indított: három reált, angol, francia és német nyelvvel kiegészítve az orosz, egy orosz tagozatos humánt, latinnal – jól kitalálták – és még egy humánt olasszal. Az E-t! Rövid ideig tanakodtunk anyámmal: sváb őseim miatt eredetileg a németre gondoltunk, de azt reál osztályban tanították, ahova nem vágytam, de mire mi odaértünk már be is telt a létszáma. Latin nem vonzott, mart az orvosi pálya se, így félénk udvariassággal léptünk hát az abba terembe, ahol a majdan olaszul is tanuló I.E osztály névsorát vette számba a leendő osztályfőnök. Ő volt Kati néni. Egy meglepően fiatal és a várakozásunknál sokkal kellemesebb jelenség. Fehér blúzára, sötétkék szoknyájára emlékszem és a senkiéhez, azóta sem hasonlítható mosolyára, ami egyszerre volt megnyugtató, elfogadó és bátorító. Észrevehette, hogy némi dilemmával küzdünk, lévén, hogy nem ilyen nyelvpárosításra gondoltunk és azt sejtettük, hogy ezt az osztályt a máshova be nem jutott maradék képezi majd. Ő nem agitált bennünket, mégis pillanatok alatt meggyőzött: „ Az olasz nagyon szép nyelv, aki tanítja meg fogja szerettetni veletek. Én leszek az osztályfőnök és hidd el jó kis társaság leszünk.” Azok lettünk!

Ezt igazolta az a felejthetetlen négy év, amit együtt töltöttünk, de az a lassan fél évszázad, amit már nem. Az, ahogy annak az E-osztálynak az öntudatával, lelkületével végig éltük az életünket. Ha nem így lett volna, most nem ülnénk Kati néni meghitt kis lakásában, hogy a róla szóló könyvbe készülhessen egy portré-riport, aminek segítségével csapongva szárnyalhatunk a felejthetetlen emlékek időtlen dimenzióiban. 

Amikor forogni kezd a magnó, ugyan az a régi mosoly jeleni meg arcán, válik sugárzóvá a tekintetében, ami az oly sok évvel ezelőtti beiratkozáskor szinte pillanatok alatt meggyőzött arról, hogy jól döntök, ha E-s leszek. De csak sorjában vissza mából a múltba!                     

 

Mi volt Kati néni legutóbbi sikerélménye?

 

Kedden vizsgáztatattam Óbudán egy óvónő és tanítónő fejlesztő tanfolyami csoportot.

A  tanítónők ágáltak az elején, azt vélelmezve, hogy ők már mindent tudnak, de foglalkozásainkon jó értelmű változáson mentek keresztül  Kaptam egy aranyos emlékkönyvet tőlük: mindenki beleírt egy két sort, és gyerekszájak által fogalmazott világlátást, iskolai foglalkozásokról, dolgozatokból. Kedves volt. Többször a kezembe veszem és elérzékenyülve lapozgatom. Már megszoktam hogy húsz éve az ország Kati nénije vagyok.

 

Ugorjunk egy nagyon nagyot! A gyermekkora, milyen képeket idéz fel?

 

Leginkább vagy legtöbbször azt, hogy édesapám kezét fogom és ő mesél nekem. Nagyon erős lelki, érzelmi szálakkal kötődök hozzá, aminek időnként jelzés értéket is tulajdonítok. Amikor Izraelben voltam 93-ban és a szent helyeket végigjártuk akkor abszolút természetességgel érzetem azt, hogy ott van velem apám. Vagy korábban, 77-ben, amikor a kandidátusi értekezéshez csináltam kísérleteket, egy alkalommal rohantam ki az egyetemről,  a tanításokról Budára, Lágymányosra vagy hova. Nem vettem észre, hogy egy közlekedési sávot eltereltek. Kiléptem  a busz mögül , hogy átmenjek a túloldalra. Abban a pillanatban egy kis teherautóval súrlódtam, annyira, hogy földhöz vágott, de csak a karomat érte. Akaratlanul azt mondtam: édesapám. Ma is úgy érzem, hogy akkor  ő mentett meg.

 

Porkolábné dr. Balogh Katalin élete egy máig is kis faluból, Nagyivánból indult, ahol a gyerekkorát töltötte. Vannak róla emlékképei?

 

Hogyne. Sőt, a nővérem ott lakik, és még édesanyám élt évente kétszer háromszor haza mentünk. Már nem nagyon ismerek rá az emberekre, de a hangulatokra igen: az a tágasság, az alföldi levegő, amikor közeledünk a 33-as úton Debrecen irányába mindig elfog valami kedves jó érzés: előjönnek a képek a nagy búzamezőkről, nagy terekről, nagy, csoportos  játékainkról, amik tartottak reggeltől estig. Egészen addig, amíg apám feje meg nem jelent a kapuban: Katóka, haza kell jönni!

 

(Nagyiván kicsiny, alig több mint 1200 lelkes kis falu két nagy tájegység, a Tiszafüred-kúnhegyesi – síkság és a Hortobágy találkozásánál. Első említése 1277-ből származik. A település rossz talajadottságú. Határában a szántóföld kevés, legtöbb a legelő, amit nádasok, mocsarak, védett területek egészítenek ki. Amikor kati néni született, 1935-ben 537 olyan gazda lakta, aki földbirtokkal rendelkezett. Két műemlék jellegű épületén,  a római katolikus templom és plébánián  és a védelemre érdemes Görbe csárdán kívül még számos építészeti,  kultúrtörténeti emlék utal Nagyiván hajdan oly sajátos arculatára. Főutcáján például több régi parasztház áll, amelyeken kovácsoltvas oromdíszek jelzik a tulajdonos vallásának ismetető jegyeit.)   

 

A  kisparaszti lét és a tudásvágy illetve annak  tisztelete nem feltétlenül egymásból következő fogalmak. A Balogh családban mégis így alakult

 

Főleg apám révén, aki tényleg gazdálkodó volt,  de életszemléletében igen nagy becsülete, értéke volt a tudásnak. Nagyapám 60 holdas gazda volt, de 22-ben Jászberény városától csizmadia mester céhlevelet kapott, céh tag lett, bejárta Európát, letelepedett Nagyivánon. Hatalmas legelői voltak és birkái. Édesapám őrizte a hatalmas csizmadia ládát. Ezt azért kellett mert azon a mocsaras vidéken csónakkal tették meg akkor az utat, a ládába pedig minden belefért. Apám őrizte az eszközöket, a háromlábú széket, meg a többit. De a tudásról! Nagyapámnak egyetlen fia volt édesapám, aki nagyon szeretett volna továbbtanulni, – csodálatos tenor hangja volt –  de mert a testvérei lányok voltak, ezért nagyapám azt mondta nem lehet a gazdaságot itt hagyni, ő vegye át. Felnőtt korában, 40 éves kora táján, a II. Világháború – bármilyen furcsán hangzik – bizonyos fokig kárpótolta: több kántort bevittek katonának, a környékről is és akkor ő a teljes latin szertartásokat, misét, gyászmisét, hálaadót, húsvéti istentiszteleteket vezetett, temetett, esketett, köszöntő, meg ünneplő szövegeket mondott szertartásokon. Csak orgonálni nem tudott   Nem örült neki, hogy számára a földművelés jutott, mert egész életében tanulni szeretett volna. Ezért elhatározta, hogy a  gyerekeit taníttatja, hogy azok ne a földdel keressék a kenyerüket. Csak a legidősebb bátyám maradt gazdálkodó, igaz, neki az volt a mindene.

 

Kati néni volt, ha jól tudom, a legkisebb?

A születési sorban valóban én voltam  a legutolsó, a 8., ráadásul a 7. gyermek után 10 évvel születtem. Anyám 43 éves volt, szégyellte is. A nővérem gyereke is idősebb volt, mint én. 

 

Kati néni számára van ennek utólag megfogalmazható  tanulsága?

 

A kutatások szerint a magzat életben sokat tanulunk meg, az ott átélt traumák meghatározzák az életünket. Talán egész életemben azt akartam bizonyítani, milyen fontos, hogy én vagyok. Például az idős bába egyszer, amíg ellátta anyámat, rám tette a párnát de  túléltem. Megmaradtam ott is. Mindig fantasztikus küzdőképesség jellemzett.

 

Ha a Könyvesre váltunk,  nyugodtan mondhatom, a többiek nevében is, hogy soha nem éreztük, hogy megbecsültségét a küzdőképességnek köszönheti.

 

Azt se látta senki, hogy végig szorongtam az életemet. Azért, hogy vajon hogyan tudok szembesülni vele ha baj ér, ha öröm ér, ha bennem vagy körülöttem átrendeződnek az értékek. Ilyen hatalmas lelki megpróbáltatásként éltem meg a  gyermekem születését is.

De ez családunk jellemzője is volt. Testvéreim közül 3 kereskedő lett, egy cipész, 2 bátyámból az egyiket pilótának sorozták be – aki később felhozott tanulni – a másik híradós lett. Három bátyám harcolt a II. magyar hadseregben. Kilenc tíz éves koromban láttam anyámat minden éjjel imádkozni. Azt mondta: nem állok a kemence mellé mert nem tudom, hogy melyik fiam hol fagy meg éppen.

 

Élnek még testvérek?

 

A „legfiatalabb” bátyám 79 éves, él még egy, aki 81, a pilóta bátyám pedig 87 éves és még kocsit vezet. Anyám 93 éves korában halt meg és olyan leveleket írt nekem, hogy meg nem tudnám mondani melyik tulajdonságom melyik szülőmtől vagy ősömtől való? Ő nagyon ötletes és találékony volt. A semmiből is tudott mindig enni adni, csomagot küldeni, minden esete írta a leveleket a frontra. Azért, – mondta – hogy tudják, várom őket! Pestre is mindig küldte a testvéreimnek a csomagokat.

 

Volt annak a korszaknak egy ilyen tendenciája, a népből jövő tehetségek  felkarolása. Ekkor vált mozgalommá a népi kollégium, ekkor találta meg az ország  Soós Imrét, Horváth Terit, később Töröcsik Marit. Nem volt nehéz az újabb és újabb közegbe való beilleszkedés?

 

Egyik kultúrából a másikba átmenni nem megy sérülés nélkül, A bátyám tanult velem, nagy idegi megterhelés, nagy törés volt ez bennem. Ő jelentette az összetartó kapcsot, neki köszönhetően mindig volt valaki mellettem. Változatos folyamaton mentem át: a budapesti  négy polgári után jött Eger a pedagógiai szakközépiskola, de szerencsére a régi tanárokkal.

A kollégium viszont rettenetes volt. katonás, mint a polpot rendszer , mint egy szovjet mintára szervezett szövetkezet, nem is csoport. Egy rendőr felesége volt az igazgatónk. Így utólag viszont már nem tartom kizártnak, hogy annak köszönhetően bírtam ki annyi mindent az életben. Hatkor ébresztő, le az udvarra tornászni, szobarend, magunknak megcsinálni a reggelit, ami egy feketekávé volt lekváros kenyérrel vagy tea üres kenyérrel és menetelve felzárkózva irány az iskola, a tanítóképző.

 

( Eger. Ha törökök 1552-ben nem támadják meg és Dobóék nem védik meg olyan sikerrel ezáltal az egész felvidéket és ha ezt Gárdonyi nem úgy írta volna meg, hogy az egész világ olvasmánya lett, akkor Eger egyenlő lenne talán Európa szerte is a tanítóképzéssel. Mert a város, a nőknek a falakon mutatott bátorsága ide, Bornemissza, Mekcsei és a többiek hősiessége, az író remete zsenialitása, a  Fazola-kapuk gyönyörűsége, a Minaret ámulata oda talán leginkább arról híres hogy számtalan pedagógus kiválóság pályája indult a nevezetes vár alatti városból. Ahogy Balog Kataliné is, aki ott tanulta meg mi a tanítás, és ott érezte meg mit jelent majd a számára az, hogy tanitani)         

 

Eléggé sajátos képzési forma érvényesülhetett ott akkor.

 

A tanítóképzőben is érződött a rendszer hatása. A módszereken és az anyagon is. Úgy érettségiztünk le, hogy nem olvashattuk Madáchot vagy Mikszáth könyvei indexen voltak. De ott voltak azok a régi tanárok, akiktől viszont a szemléletet, életfelfogást  tanulhattunk.  Dr. Somos Lajos, az osztályfőnökünk vagy  Kovács Vendel, a történelemtanárunk  ellensúlyozni tudták a kollégiumi létet.

 

Kati néni érezte, hogy tanítani fog?

 

Már 5-6 éves koromban is, de volt, hogy táncosnő, máskor meg színész akartam lenni. Zene, meg a tánc volt mindenem. Az igazi pedagógus kicsit exhibicionista, de jól is érzem magam a tanár szerepben. Feldob, ötleteket ad, érdeklődést kelt bennem. Csupa improvizáció, alkalmazkodás a helyzethez, a légkörhöz. Utána viszont összerogyok, mint egy rongy, de addig szüntelenül mozgok és feltöltődöm.

 

A helytállás iránti elszántság mindig  motiválta Kati nénit élete során.

 

Azért kellett jól tanulni, hogy eltartsam magam. Jött az érettségi. Ki akartam menni tanítani, mert tudtam, hogy nem támaszkodhatom senkire. Az osztályfőnököm, Dr. Somos Lajos nem írta alá a tanítói pályázatomat, hanem kétszer is levelet írt a szüleimnek, hogy járuljanak hozzá, hogy egyetemre menjek. Majd ő elintézi, hogy kollégiumi felvételt nyerjek. Megint lett őrzőangyalom, ahogy előtte a bátyámat tekintettem annak , aki egyengette a sorsomat. Sikerült, 550 Ft ösztöndíjat kaptam havonta, abból tökéletesen meg tudtam élni minden nyáron gyerekeket nyaraltattam. De elvégeztem az egyetemet történelem-pedagógia szakon. Pszichológia akkor még nem volt.

 

Kereste a tanárnő az összegzés lehetőségét, ami a pszichológia lett? Mármint azt, hogy a külső körülmények és  belső adottságok tudatos összehangolásával tudatosan  fejleszthető az emberi személyiség?

 

Középiskolás korunkban tanultunk lélektant és a filozófiát is Az élet elvont belső, nem látható dolgai izgattak mindig. Élet-halál, mi miért van. Képzős koromban  még a  matematikát is  szerettem. Az elvont tudományok iránti érdeklődésem nagyon erős volt. Nem annyira a  szakma vagy a pálya, hanem a tudomány az elvont, a  bonyolult, a megfejthetetlennek tűnő izgatott. Az élet, ami, már gyerekként felismertem, véges. Kerestem a megoldást magamban, a filozófiában, de végül a pszichológiában véltem felfedezni

 

Mert a pszichológia szerintem határterület: filozófiával, szociológiával , pedagógiával határos. Ebből az orientációja, miután a Könyvesből az egyetemre ment dolgozni,  miért épp a kisgyermek korra koncentrálódott ?

 

Valóban egész egyetemi működésem alatt az foglalkoztatott. A disszertációm témája is a serdülőkori fejlesztés volt, azaz, hogy lehetne a tanítást ésszerűbbé tenni? A történelemben nem láttam újat, változtatási lehetőséget, de ez végtelen út, amiben örökké tanulni kell és sohasem érzed azt, hogy kész vagy.

 

Pályája azonban Újpesten általános iskolában kezdődik és jön az a bizonyos öt esztendő a Könyves Kálmán Gimnáziumban.

 

Ahogy ma mondanák nagy kihívásnak éreztem, nagy veszteség lenne a számomra, ha kimaradt volna az életemből. Nálam többnyire idősebb, igen felkészült, hivatásukat hittel szerető kollegákkal dolgozhattam , akikkel az együttlét szinte második egyetemi képzésemmé vált. Emberileg és szakmailag nagyszerű tanárok, tanárnők voltak, akiket azért nem sorolok név szerint mert senkit sem szeretnék kihagyni a sorból akkori példaképeim közül.

A veletek való munka, a tanítás és osztályfőnökség a 60-ban indult E osztályban pedig olyan élményeket adott, ami egy életre szólt. Mondhatom: tulajdonképpen azokban az években váltam valóban pedagógussá. Kezdve azzal, hogy többnyire olyanok kerültek a társaságba, akik eredetileg másik osztályba szerettek volna menni, valamelyik világnyelv miatt, azaz lelket kellett verni belétek, hogy nem mi vagyunk az utolsók, sőt lehetünk elsők is. Egy sor területen az osztályok összehasonlításának egy sor területén elsők is lettünk.  Én igyekeztem vigyázni rátok, ti pedig –éreztem – hogy vigyáztatok rám. Így maradhatott az E osztály szelleme, testvérisége örökérvényű. Azzal együtt, hogy 1963-ban, amikor már negyedikesek voltatok és már csak óraadóként jártam ki az egyetemről hozzátok az ELTE pszichológia szakáról.    

 

Megfogalmazható valami fő életcél, vagy legfőbb vágy a pályájáról?

 

Szerettem volna jó tanárokat képezni. Nem érdekeltek a patológiás dolgok csak az egészséges gyerek! Az alkalmazott pszichológiából a fejlődéslélektan. Hogy lehetne átfordítani az iskolai gyakorlatba? Próbáltam kísérleti személyiséglapot összeállítni, tanár-diák interakciót még egyetemi működésem alatt.

 

Azután a nagy elhivatottság az óvodáskor, illetve kisiskolás kor kutatása lett?  

 

Amikor a jól sikerült 4 évi kísérlet során 6-7 oszt gyerekeket fejlesztettem,  akkor jöttem rá, hogy az már késő! Korábbi szakaszban kell kezdeni, a fejlődés korábbi szakaszára kell a figyelmet összpontosítani. Amikor még sokkal nagyobb lehetőség van: az óvodás gyerek plasztikus idegrendszere, egy ott jól átgondolt jól megszervezett környezet adhatja azokat az ingereket, impulzusokat, amik a gyerek fejlődéséhez vagy képességei kiteljesítéséhez kell.

 

Óvodákban folytak a kísérletei. Újpasten az Aradi utcában és Nyíregyházán a Sóstóiban..

 

Az újpestit én választottam. A kutatást  szabad időnkből, honorárium nélkül azzal a céllal, hogy kudarc nélkül kerüljön a gyerek az iskolába. Megvédtem a kandidátusi értekezésemet, de a következő héten már ezzel a témával foglalkoztam. Ez a szívem igazi témája. Sokat olvastam hozzá. Zavart a  tanulási zavar. Mert élő, eleven lelki jelenség. De ez a terminológia akkor még nem volt benne a  szakmai közéletben sem, nemhogy a gyakorlatban. Volt egy iskolaérettségi vizsgálat, ami viszont nem jelezte előre, hogy a gyerek sorsa mi lesz az iskolában? Esetleg ott maradt az óvodában még egy évet, de tulajdonképpen nem csináltak vele semmit. Tapasztaltam, hogy serdülő korban is lehet még valamit finomítani a gyermek személyiségén, de igazán korábban, iskolás kor előtt kell azokat az alap készségeket, alap funkciókat kialakítani, amire az egész iskolai tanulás épül. Az első 6 év döntő egy emberpalánta életében a jövője szempontjából. Erre neveléslélektanos, alkalmazott pszichológusként, azaz hályogkovácsként már rájöttem.

De, hogy nem az maradtam, azt köszönöm azoknak az óvodapedagógus közösségeknek, vezető óvónőknek akik nyitottak voltak kísérleteim iránt és minden igyekezetükkel dolgoztak az eredményért, tulajdonképpen az én szakmai sikeremért.

 

A könyv címe: Kudarc nélkül. Emlékeztetve a nagysikerű, a kutatások eredményeit összefoglaló  tankönyvre, de a cím áttételes is egy kicsit. Mert Kati nénit, önmagának meg a sorsának köszönhetően tulajdonképpeni kudarc nem érte. Viszont ennyire kerek nem lehetett minden.

 

A szakmai életem inkább „kerek” volt, ahogy fogalmazod, de a magánéletem nem.

 

Mi nem sikerült úgy, ahogy szerette volna?

 

Sokminden. Szerencsére inkább kisebb próbálkozások. Bár, most hogy így rákérdeztél…A 80-as évek elején feladatként kaptuk, hogy újítsuk meg a tanárképzést. Én a fejlődés, a neveléslélektan részéről. Három kollégával éjjel nappal, dolgoztunk azért, hogy ne patkánykísérletekről tanítsuk a tanárokat, hanem váljanak élővé a gyakorlatok. Aztán az intézetünkből egy személyiség lélektanos kollega jött és leminősítette az egészet, hogy ez egy semmi, ez nívótlan, értékelhetetlen. Hetekig alig hevertem ki mert meg voltam győződve róla, hogy a lehető legnagyobb tisztességgel csináltuk. A bíráló nem is értett hozzá, de ő volt abban a pozícióban, hogy megtehette ezt velünk.

 

De a „vége” remélem jó lett?

 

Igen. Meg tudtunk csinálni egy ilyen tanárképzést, készül egy 1000 oldalas jegyzet, amit most lektorálok.

 

De Kati néni problémafogadó képessége már a középiskolában is „legendás” volt.

 

Alkalmazkodni kell a problémához. Amikor Radnai professzor meghalt át kellett venni az előadásait. Azzal tisztában voltunk, hogy őt felülmúlni nem lehet, olyan színes egyéniség volt. Ketten vettük át egy másik kollegával és akkor magunkra hangoltuk a témákat. Szelídebb változatait adtuk elő.

 

Nemzetközi összehasonlításokban mennyire találta meg tanárnő az „igazát”?

 

Németül sokat olvastam és a friss szakirodalmakban az van, hogy nem a pedagógiát tekintik a neveléslélektan alaptudományának, hanem a pszichológiát, a fejlődéslélektant  és a személyiség lélektant. Addig a pedagógiai rendszerhez kellett a neveléslélektant igazítani: nevelés és oktatás. A nevelés nem az iskolában kezdődik, hanem a születés pillanatában.

 

Ma meg már közhelynek számít, hogy a gyerekek nem tudnak olvasni

 

Húsz évvel ezelőtt is azt mondtam, hogy a hangoztató elemző olvasás illik hozzánk. A globális olvasási módszer nem a magyar nyelv sajátosságait veszi figyelembe. Analfabétákat termeltünk. A szakközépiskolában valóban nem tudnak olvasni. Amit pedig régen, még a legkisebb falusi iskolában, az osztatlan osztályokban is megtanultak. Ha volt cipő a lábukra, hogy elmenjenek egyáltalán az iskolába. Én is, abban a pici falusi iskolában olyan alapot kaptam, hogy zökkenőmentesen tudtam folytatni kitűnővel a fővárosban.

 

Ez vált aztán pályája meghatározó eszméjévé?

 

Valóban. Az alapok lerakása. Ez erősített bennem, hogy egy gyerek se lépjen úgy az iskolába, hogy nincs pszichológiailag kognítiv fejlettségében felkészítve a rá váró feladatokra. Ott már nagyon nehéz nekik korrigálni önmagukat, mert tanulniuk is kell, meg fejlődniük is. Nem tudják például a térirányokat. Mint a buldog mentem a téma után. Hályogkovács voltam, mert nem volt ilyen agykutatás, csak a mozgás, hogy a kicsi gyereknek mindene a mozgás és a játék. Most pedig 2000-től már azt olvassuk az agykutatási eredményekről, hogy a mozgás ingerli az agytörzset, és az agytörzs készteti a szinapszis kapcsolatokat, hogy az információ felvevők és hordozók alakuljanak érjenek. Az idegrendszeri éréshez mozgás kell.

 

A gyakorlatban igazolódott a tanárnő elmélete.  Ez keveseknek adatik meg.

 

Mindig harc, hogy a magad igaza mellett ki mersz állni vagy beleolvadsz a divatirányzatba vagy más, nyomasztó szellemű szemléletbe. A legnagyobb örömömre megerősítést kaptam a gyerekektől. A tanítványaim közül öten már kollegák. Nem akartam megtartani, amit tudtam, tapasztaltam, hanem megosztani, hogy tudják használni, beépíteni példának. Hozzám ki-be jártak a hallgatók. De ehhez hozzájárult, hogy 53 évesen két nap alatt egyedül maradtam. Infarktusban meghalt a párom 32 évi házasság után. Nem „szárnyaló” de nagyon normális kiegyensúlyozott házasság után.

 

Mi ismertük őt – volt néhány személyes találkozásunk, eljött a kirándulásainkra – és úgy éreztük, hogy két különböző, mondhatni egymással ellentétes személyiség él együtt

 

A párom nagyon gátolt, nagyon befelé forduló ember volt fejlesztő mérnök volt az Izzóban. Ő volt az akiről azt mondtam, hogy ezzel az emberrel el tudnék menni a világ végére is.

Nyugodt, nagyon becsületes, egy goromba szót sem mondott, egyszer sem ment ki előttem az ajtón. Olyan lelki finomság volt benne és olyan erős férfi volt, hogy kibírt engem. Gyakran kimegyek a temetőbe és mondom: apa, köszönöm, hogy kibírtál engem.

Mert tényleg így van: engem ki kellett bírni.

 

Ez a fajta életvitel egy sor áldozatot is követelhetett.

 

Mindig kérdezem magamtól, hogy vajon  a fiam számára igazán anya tudtam e lenni? A válaszom legtöbbször az, hogy szellemileg igen, érzelmileg igen, de értelmileg nem biztos. Nagyon összetartozunk. Amikor üdülni volt egyszer csak jött egy telefonhívás Zoltántól: „Anya itt állok Gibraltár tetején!” Ami már új, igazi éltető erő a számomra, hogy szeretnek az unokáim.

 

Milyen lesz az unokák majdani világa?

 

Már most nagyon rossz! Sok rossz pedagógus, elnőiesedett a szakma. Nincs katonaság, nem lesz igazi érettségi, és nem tudjuk milyen lesz az iskola. Ha lesz, mondjuk száz év múlva. Elszemélytelenedett világban már nem szeretnék élni. A humán specifikumunkat, az emberi arcunkat veszítjük el. Se nevelni se befolyásolni nem lehet személytelenül. Nem igaz, hogy nem lehetne a gyerekekkel szót érteni – de minden vízualitás, tecnika, elektronika, motorizáció és tömegesítés. Európa veszte lesz ez. Az emberiség kipusztul ha nem lesznek emberek, akik tovább viszik az emberséget.

 

Kati néni hogy viszonyul a megválaszolhatatlan kérdéshez?

 

A pici bogár a maga életében teljesen kompetens. Ilyen bonyolult, de ilyen összerendezett világ nem lehet magától. Olyan tökéletes az emberi agy. Az embernek feladata van, valamit végig kell csinálni jó ha megtalálja a megoldásokat. Valamilyen  rendező elvnek lenni kell. Döntő, hogy rátalálunk e a belső útra és merjük e követni a saját genetikai kódunk programját.

Nagy útjaim voltak. Japánban is. A Zen központban, császári palotákban. Kamakurában van a legnagyobb Buddha. Olyan nyugalmat éreztem azokban a kolostorokban. Mintha ott  felolvadnánk a természetben.

Az élet nem rövid gyertya hanem lobogó gyertya, amit egy ideig tarthatunk, hogy fényesebb legyen. Szeretem, mert egy nagy, csodálatos kaland. A személyiség pedig nem más, mint végigmenni az úton. Egy Rabidranah Tagore idézettel fejezném be ezt a szép találkozást:

 

Aludtam és az álmodtam az élet öröm

Fölébredtem, és azt láttam az élet szolgálat

Dolgoztam és azt tapasztaltam a szolgálat öröm”

 

Jegyezd meg: az emberek elfelejtik amit mondtál, amit csináltál, de arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük.

 

Kati néni bennünk akkor, abban egyetlen középiskolás osztályában mindig jó érzéseket keltett. Mert valahogy mintha mindig ott éreztük sikereinkben, jócselekedeteinkben, de gaztetteinkben egyaránt. Az hajtotta az egész osztályt hogy ne okozzunk csalódást neki, hogy miattunk ne legyen szomorú. Inkább örüljön, hogy büszke lehessen ránk. Ez nem mindig sikerült, de többnyire igen. Viszont mindig, mindent megtettünk érte, hogy úgy legyen.

 

Már az utcán járok e sokszínű beszélgetés után, amikor egyre tisztábban sejlik fel bennem akkori alakja, ott a Könyvesben. A Porkolábné, a Kati néni jelenség. Ahogy finom törékenységével belép az osztályterembe, magához szorított naplóval. és mosolyog. Úgy, ahogy csak ő tud.

 

 

 

 

 

 

                                                

 

                          Szövegkivonat

           a Duna Televízióban vetített dokumentumfilm alapján

 

 

 

 

 

 

Kép

 

       

Seneca: „Hosszú az út a tanításon keresztül, de hathatós és rövid a példa által.” Ha ovodapedagógus pályán valami igazán motiváló lehet, az a minta, a példa

 

Dr. Balgogh Katalin is kicsiny gyermekkorától kezdve azt érezte, hogy számára egyetlen hivatás létezik és az pedig a pedagógusi pálya

 

„Szüleim nem pedagógusok, egyszerű paraszt emberek, falun élő emberek voltak. Igaz, hogy fontos érték volt a családban  a tanulás, a tudás, apám legfontosabb követelménye az volt, hogy az iskolában minden rendben legyen, jól menjen. Soha eszembe sem jutott, hogy más is lehettem volna. Visszagondolok az óvodáskorba, ahol a gyerekeket tanítottam kisiskolás koromban mindig tanítós, tanító nénis szerepjátékokat játszottam, mintha eleve erre születtem volna. – persze ez most egy kicsit patetikusan hangzik – viszont a személyek a helyek az életemben nagy vezérlőknek bizonyultak mégis. Ha édesanyámra, édesapámra gondolok, akkor a tudás szeretete, vagy az hogy egy borzasztó pici faluba, 200 km-re a várostól, ahova még a postát is lovas kocsi hozta, nekem járt a Gyermekvilág, a gyerekújság. Valahol, azt hiszem, kezdettől mindent megkaptam.

 

 

Másik meghatározó volt az életemben az egri tanítóképzős  évek voltak – 1949-től 1943-ig – ami az ország életében is eléggé kritikus időszak volt, mi pedig bekerültünk egy csodálatos intézménybe, régi tanárokkal. Dr. Somos Lajos volt az osztályfőnökünk, Kovács Vendel, az első percektől beosztottak bennünket a kicsikhez, tehát mi kommunikálni, szervezni, gyerekekkel bánni  nem tréningeken tanultunk és mikro-tanításon. Vagy az osztályfőnökünk példája, munkája, aki ezeket a szegény vidéki kollégista gyerekeket naponta korrepetálta. Hogy milyen egy tanár az tulajdonképpen az ő példáján lehetett megtanulni. Lényegében a példaadás, a személyesség, a kisebb csoportok, az iskolával való közvetlen kapcsolat, ebbe lehetne a kulcsszavakat össze foglalni, amit én hatékony tanárképzésnek gondolok Elég szomorú vagyok amiatt, hogy ennek éppen az ellenkezője látszik kibontakozni: a hallgatók létszáma megduplázódott, az oktatóké maximum maradt vagy fogyott, terem nincs. Nagy csoportokban abszolút tömegessé válik.

 

Nem hiszem, hogy így lehet jó szemléletű tanárokat oktatni. Ezért én nem hagytam egészen abba a tanárképzés feladatát de egy picit módosítva két irányba elágaztam ettől: az egyik az iskolapszichológia (szerencse az egész életre jellemző, hogy jókor vagyunk e jó helyen) 86-87-ben alkalmunk volt az iskolapszichológiai hálózatot létre hozni. Akkor engem már kivont az oktatásból a kutatás a tanulási képességek, tanulási zavarok témában. Kidolgoztunk olyan pedagógiai pszichológiai módszereket, amelyekkel óvodás kortól fel lehetne ismerni a tanulási zavarral küzdő gyerekeket. Első kézből tudtam a megalakuló iskolapszichológiai hálózatnak átadni ezt a módszertani eljárást. Sokáig istápoltam őket és még a mai napig is vissza- vissza járok hozzájuk.

 

 

Aztán továbbléptem: kialakult egy fejlesztő program a tanulási zavarok megelőzésére. Egy prevenciós meg egy korrekciós is. És éppen meghirdettek óvodai programokat, pályáztam és megszületett egy alternatív programom is: a komplex prevenciós óvodai program, amit elfogadott a minisztérium, akkreditált. Ez annyira kiforrta magát, hogy megszületett belőle egy továbbképző tanfolyam, a fejlesztő pedagógia. Hosszú ideje nyugdíjas korú vagyok, de ezt nagyon aktívan viszem még.

 

A Fővárosi Pedagógiai Intézetben van egy ilyen tanfolyam az ELTE szervezésében kifejezetten óvónők, tanítónők, gyógypedagógusok számára. Ennek az a célja, hogy segítséget tudjon adni a tanulási zavarral küzdő gyereknek, hogy az óvónő meg tudja előzni ennek a kialakulását. Nagyon sok mozgással, játékkal. Szó sincs arról, hogy iskolát csinálunk az óvodából, de egy átgondolt, felelősségteljes óvónői vezetéssel, irányítással fel lehet készíteni a gyerekeket arra, hogy az iskolára képesek legyenek.

 

Alsó tagozatban is meg lehet tanítani írni és olvasni őket. ( Nem szeretek nagyon aktualitásokra reflektálni, abszolút nem értek egyet azzal, hogy nem buktatunk. Nem a buktatás a lényeg; sokkal kevesebbet jobban kellene megtanítani a gyerekeknek, több gyakorlással.) Megint visszatérek a kiindulópontomhoz: egy nagyon-nagyon pici falu nagyon pici egyházi iskolájában volt egy olvasókönyvünk volt egy katekizmusunk és volt egy palatáblánk De milyen jó volt az a palatábla: egy vizes szivaccsal le lehetett törölni, ha rosszul sikerült a betűformálás. Nem marad nyoma, nem szidták meg érte a gyereket.

Most – összehasonlítva – az elsős unokámnak négy féle számtankönyv, két féle anyanyelv és irodalom, plussz ének , zene. Többkilós táskát cipel. Nem biztos, hogy ez eredményesebb!

Azt gondolom, hogy lényeges tananyagcsökkentésre volna szükség. Keveset jól megtanulni! Hogy a gyereknek tényleg legyen sikerélményre érezze, hogy ő meg tudja csinálni!  A 6-7 éves normálisan fejlődő gyereknek megvan az igénye a jó teljesítményre. Szeretne is valamit jól megcsinálni.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy az én pályám egy akadály nélküli szárnyalás. Pedig az árnyékok ott voltak a magánéletemben is: az első tíz éves koromban ért, amikor ha tanulni akartam el kellett mennem otthonról. Aztán a kollégiumba nem akartak felvenni egyéb származás miatt, majd a kitűnő diplomámmal, a „vörös diplomával” nem kaptam állást 1957-ben az 56-os események utóhatásaként, alsó tagozat 3. osztályában tanítottam. 

 

Ennek ellenére a kiégés jelei nem mutatkoznak rajtam, mindig feltöltődöm, mert ez egy kölcsönösség a világgal. Talán az adott erőt hozzá, hogy a magánéletemben nagyon rendezett háttérrel éltem mindig. A fiam jó tanuló volt, jó gyerek, informatikusnak tanult és mindig esküdözött, hogy minden lesz csak pedagógus nem. Most tanít az egyetemen.

 

 

Legnagyobb örömöm a két unka. Flóra és Eszter. Flóra most kezdte az első osztályt, konzultálunk, „gondban vagyok mama, elkészítettem a házi feladatot ” látom, hogy sokszor szorong meghaladják az erejét a feladatok, pedig egy jó értelmi képességű gyerek. Az Eszter pedig jövőre kezdi az iskolát.

 

 

Sok örömet jelentenek nekem. Nyáron  Dunakeszin sokat együtt vagyunk. Amikor jönnek, persze a kedvenc ételeiket készítem és igyekszem a legtöbb örömet átadni magamból nekik. Szeretnék olyan jól működni nagymamaként, mint állítólag tanárként sikerült."          

              

 A gimnáziumi tanítvány, a pszichológussá lett Tasnádi lászló levele a Kudarc nélkül című könyvbe

 

Drága Kati néni!

 

Hallatlan örömmel értesültem arról, hogy végre bekerül a Könyves Kálmán Gimnázium legkiválóbb tanárairól készült könyvek sorába mindnyájunk feledhetetlen Kati nénijéről szóló is. Szívből gratulálok, és alig várom megjelenését. Számunkra, az 1964-ben végzett osztálya számára különös a megjelenés időpontja is.

Épp most 40 éve, hogy elhagytuk a Könyves Kálmán Gimnázium 4. E osztályának padjait. Épp 40 éve, hogy letelt az a 4 év, amelyre azóta is oly szívesen emlékszünk valamennyien. A búcsúszók elhangzottak. Bizony nehéz volna pontosan felidézni őket. Alig tudtunk figyelni rájuk, hiszen lefoglaltak saját érzéseink. A szavak megkoptak az évek alatt silány emlékezetünkben, de az akkor felénk áramló érzések ma is visszhangoznak. Nem tudom mely szavakkal adta tudtunkra, de a meghatottság páráján át Kati néni szeméből olvastuk büszkeségét, hogy annyi ügyetlen kanyarvétel után mégis célegyenesbe került az osztálya. Éreztük szeretetét, mellyel körülvett minket az utolsó percekben is. Hallottuk, vagy láttuk, vagy tán a bőrünkön éreztük a bizalmat, hogy sokan közülünk viszik valamire az életben. Benne volt a tekintetében aggodalma is valamennyiünkért, hiszen, ha mi nem is, de Kati néni tudta milyen rögös az út, amire akkor lépni oly büszkén készültünk.

Drága Kati néni! Biztosan nem így tetszik ránk emlékezni, de mi nem voltunk angyalok, sokszor tettük próbára türelmét, annyiszor súroltuk jóindulatának határát, ahogy restelkedve emlékszem, én biztosan sokszor. De ez már hadd legyen inkább a már sokadik osztálytalálkozó témája! A többiek, Kati néni régi nagy csapata, ahogy eddig is mindig, most is felemlegetik majd. Szeretném büszkén-szégyenkezve jelenteni, hogy azóta mindent bepótoltam. Mindent bepótoltam?

Talán nem tetszik szerénytelennek látni, de én oly büszke vagyok rá, hogy évekkel később pályatársa lehettem. Sok vargabetűt írva, kitérők után végül tanár, majd tanárból pszichológus lettem. Ki gondolta volna akkor, azon a négy évtizede volt ballagáson? Valóban nem bölcsen kigondolt úton kerültem erre a pályára. Fotósként dolgoztam nyomdában, gyárban, újságnál, s egyszercsak tanítói diplomával a komáromi gyermekvárosban találtam magam, tulajdonképpen feleségem ambícióit követve. De abban már minden bizonnyal Kati néni intelme is szerepet játszott, miszerint „ha csinálsz valamit, próbáld meg minél jobban tenni azt”, hogy újra iskolapad következett.

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán találkoztam először hivatkozott kutatásaival, mint ajánlott tananyaggal. E kutatások, és főleg az abból levont következtetések feltétlenül szerepet játszottak abban, hogy a nyolcvanas években hangsúlyossá vált a tanulási kudarcok kezelése és prevenciója.

Megszületett a gyakorlatban is az iskolapszichológia, s ha sajnálatos módon nem is vált természetes és minden iskolára kiterjedő részévé az oktatásnak, de néhány iskolában sikeresen tevékenykedtek iskolapszichológusok. Sokfelé még idegenkedtek a kívülről jött, sokszor felügyelőnek tekintett szakemberektől. Voltak, akik jobban szerették az iskola falain kívül látni őket, és külső segítőként szívesebben fogadták együttműködésüket. Talán ezért is vett nagyobb lendületet azokban az években a nevelési tanácsadás intézményi rendszerének terjedése.

Komáromban is, ahol akkor már letelepedett lakosok voltunk, akkor nyílt lehetőség önálló intézményt szervezni. Ifjú titánnak érezhettem még magam, mert lelkesen fogadtam a megbízást, és bele fogtunk nevelési tanácsadót szervezni. És persze újra iskolapad. Az ELTE BTK Pszichológia Szak. Már-már úgy éreztem, hogy a lusta diák büntetése e megkésett, ismételt tanulás. De kiderült, nem is oly szigorú büntetés ez, hiszen előadóink között Kati néni is szerencséltetett bennünket.

Szuggesztív előadásai nem száraz, elméletekről szóltak. Élménybeszámolókként hallgattuk, mert azok is voltak. Gyerekek között eltöltött hetek, hónapok, évek élményei voltak, az iskolapadban ülő, szigorú tanmenet szerint tanuló gyerekek sikerei, kudarcai, örömei, bánatai elevenedtek meg szavai nyomán. Élő, élvezetes, átélhető történetek gyerekekről, amilyenek mi is voltunk egykor, és amilyenekkel foglalkozunk felnőttként. Miközben szinte személyes ismerőseinkké váltak ezek a gyerekek a kísérletek, felmérések, kutatások alanyaiként, gondosan felépített, részletekbe menően kidolgozott, egész embert kívánó, életreszóló programhoz illő hatalmas munka eredményeibe kaptunk betekintést. Magátólértetődő valósággá váltak az elméleti tételek, természetes részévé a gyakorlati tanítás-tanulás folyamatának.

Idestova húsz éve, hogy a nevelési tanácsadót, mint önálló intézményt létrehoztuk, és működtetjük. Ez alatt a húsz év alatt többször is került veszélybe létünk. És, hogy mégis megmaradt, ez éppen annak a megfellebbezhetetlen ténynek köszönhető, hogy a gyerekek képességeinek, részképességeinek fejlődése sok gyerek esetében segítséget igényel. Az iskolák alsó tagozatából áradó panaszok, jelzések arról, hogy a gyerekek bizony igen nagy százaléka itt-ott elakad, kudarcot vall az írás-olvasás területén, hogy a tanítás módszertanának fejlődése mellett, vagy olykor éppen annak nem várt következményeként nehézségeik adódnak, és, hogy a segítség ezekben az esetekben meghaladja az iskolai pedagógusok lehetőségeit, mindig mozgósított annyi energiát nem csak bennünk, hanem iskolai nevelőkben, felügyeleti szervekben, oktatással foglalkozó szakemberekben, hogy sikerült megőrizni működési feltételeinket a gazdasági szorításokkal szemben is.

Ebben megint sokat jelentett Kati néni aktív szerepe. Hiszen nem csak kutatta a gyermeki fejlődés titkait és a segítés részleteit, hanem túl a publikáláson és az egyetemi oktatáson, a már gyakorlatban dolgozó óvodapedagógusok és tanítók számára is, az írásos elérhetőségek mellett, személyesen is igyekezett átadni tudását. Többek között nálunk is járt, a mi városunk óvodáiból, iskoláiból is sokan hallgatták meg előadásait, melyek mindig meghitt szakmai beszélgetésekké, párbeszédekké, esetmegbeszélésekké fejlődtek, és felejthetetlenné lettek. Az előadások tartalmában és légkörében egybeforrott a kutató, a tanár, a családanya.

Az óvodákban sokan használják – és nem utasításra, tanácsra, hanem tapasztalati meggyőződésből, mert jó -, Kati néni megfigyelési szempontsorát, melynek alapján egyre korábban és egyre pontosabban meglátható, hogy kinek, hol kell segíteni. A hogyanjában szintén fordulhatnak Kati néni előadásaihoz és Kati néni könyveihez, melyeket, ha kint járok az óvodákban, lépten-nyomon felfedezek a nevelői szobák könyvespolcain.

Fejlesztőpedagógusaink az évekkel ezelőtti bizalmatlan vagy kétkedő fogadtatás után ma már partneri kapcsolatban, rendszeres jelenléttel, az óvodai és iskolai pedagógusokkal közösen tudnak munkálkodni azon, hogy felismerjék, mérhetővé tegyék és fejlesztési tervben gyakorlattá tegyék a prevenciót, a tanulási nehézségek minél több gyereknél és minél korábbi megelőzését.

Nagyon sok gyerek korábban olyan megítélést kopott a sok-sok kudarc után, hogy lusta, „tudna, ha akarna”, hanyag, nemtörődöm, „jó eszű, de nem igyekszik”, stb. Az első osztályban szinte valamennyi gyerek büszkeséggel és nagy várakozással, megfelelési szándékkal indul az iskolába. De akiknek a vizuális észlelés területén, alak-forma, méret felismerésében, Gestalt látásban, alak-háttér megkülönböztetés képességében, téri irányok felismerésében, sorbarendezés és szekventálás képessége terén fejletlenség, deficit található, bizony sikertelen lesz szándékához képest, ezért elmarasztalást kap, s végül elmegy a kedve az egésztől.

Ezek a fogalmak és a továbbiak, ami az auditív hallási észlelés, a finommotoros koordináció területét illeti, ma már nem ismeretlenek a pedagógusok előtt, és készek arra, hogy segítséget kérjenek, együttműködjenek, hogy más szemmel nézzék a sikertelenséget ezeknél a gyerekeknél. Hosszú volt az út idáig, és ezen az úton kell tovább haladni. Kati néni nélkül ez nem ment volna, és a jövőben sem menne.

Örülök hát, hogy ennyi hasznos, sokat forgatott könyv megírása után most e könyvek szerzőjéről szólhat, és pótol valamit a rég megérdemelt elismerésből, a tanítványok hálájából. Nekünk, akik már középiskolában szerencsénk volt megismerni osztályfőnökünkként különösen nagy öröm e méltatás. Egy kicsit ezen keresztül mi is törleszthetünk hálaadóságunkból.

Ezúton is köszönöm mindazt, mit eddig kaptam, s a továbbiakhoz jó egészséget kívánok, mint hajdani tanítványa, későbbi pályatársa és végtelen tisztelője

 

                                                                                                  Tasnádi László

 

 

 

 

                                         MEGEMLÉKEZÉS

                PORKOLÁBNÉ DR. BALOGH KATALIN

                   ÉLETÉRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL

 

     Porkolábné Dr. Balogh Katalinnak nemrégiben még az életutat átívelő, termékeny oktatói pályáját a 70. életforduló alkalmából köszöntöttük, s most megrendülve, mély fájdalommal búcsúzunk tőle. Személyében olyan nagyszerű kollégát, barátot veszítettünk, akit mindannyian szerettünk és becsültünk. Ugyanakkor hálásak is lehetünk a sorsnak, hogy osztozhattunk bizalmán, hogy sugárzó egyénisége haszonélvezői lehettünk. Emberi kapcsolatait az a fajta tiszta önzetlenség magával hozott és ritka erénye táplálta, melyet pusztán a mások szeretete, tisztelete, a másikért érzett felelősség mély meggyőződése képes csak életre hívni. Tanítása, szemlélete nemcsak a tanítványok, a munkatársak, de a szélesebb nyilvánosság figyelmét is megragadta. Nevelő volt a szó legnemesebb értelmében, melynek osztatlan hitelét a saját példájával tanúsította.

     Sokan csak „Kati néni”-ként ismerik, neve minden hivatalos formulát mellőző fogalommá vált. A nevéhez tanítványok garmada a neveléslélektant, a tanárképzést, a kollégák sora a hazai iskolapszichológiai hálózat kialakítási munkálatainak konkrét lépéseit, a pedagógusok népes tábora pedig az általa kialakított fejlesztési koncepciót (a fejlesztő pedagógiát) kapcsolják.

     P. Balogh Katalin (1935-2005) az alföldi Nagyivánon született. Egerben szerzett tanítói képesítést, majd 1953-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar pedagógia – történelem szakán folytatta tanulmányait. 1957-ben kapott középiskolai tanári diplomát. 1963-ig a budapesti Könyves Kálmán Gimnáziumban történelmet tanított.

     A 1960-as évek – kényszerű hallgatás után – az „újrakezdés” időszaka a magyar pszichológia történetében, s a korszak hivatalos ideológiája még hosszú időn át megpróbálta alapvetően befolyásolni azt, hogy miként is gondolkodjunk az emberről, s ezzel összefüggésben a nevelésről. E társadalmi környezetben, a nevelés és oktatás gyakorlati tapasztalatával is felvértezve, 1963-tól az évtizedeket átívelő egyetemi oktatói és tudományos munkássága az ELTE Bölcsészettudományi Karán vette kezdetét. 1969-ben bölcsészdoktori, majd 1979-ben a pszichológiai tudományok kandidátusi fokozatát szerezte meg. 1980-ban nevezték ki egyetemi docenssé.

     Értekezése témája a nevelés-oktatás gyakorlatából merít, a gyakorlati problémamegoldó gondolkodás fejlesztését állítja a középpontba. 1983-ban pedagógiai szakpszichológus diplomát szerzett. Az alkotó évek szellemi termékei bizonyítják, hogy a hazai pedagógiai-pszichológia „ideológiamentes” arculatának kialakításához jelentős mértékben járult hozzá. Szakterületén az általa képviselt értékteremtő szemlélet a személyiségfejlesztést állította a középpontba, mely fogékony táptalajra lelt a pszichológus és a pedagógusképzésben.

     1986-tól nyugállományba vonulásáig, 1996-ig az ELTE Iskolapszichológiai Módszertani Bázis vezetője, a tanárképzés pszichológia oktatásának kari felelőse, haláláig az „Iskolapszichológia” kiadvány sorozatszerkesztője volt.

     A Magyar Pszichológiai Társaság Iskolapszichológiai Szekciójának megalakulásától, 1992-től, valamint a 2004-ben életre hívott Fejlesztő Pedagógusok Szakmai Egyesületének elnöki tisztségét töltötte be. 2004-ben az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola címzetes főiskolai tanári kinevezéssel ismerte el Porkolábné Dr. Balogh Katalinnak a hazai tanárképzésben kifejtett széleskörű szakmai munkásságát.

     Utolsó útjára 2005. augusztus 5-én kísértük az újpesti Megyeri úti temetőben. Temetésén a római katolikus egyházi szertartást követően, Dr. Hunyady György akadémikus, az ELTE PPK dékánja mondott búcsúbeszédet. Porkolábné Dr. Balogh Katalint az Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekintette.

     Tudományos munkásságának és emberi magatartásának példája messze túlmutat az intézményes kereteken. Szakma-specifikus alkotásai a hivatalos elismertségtől hosszabb távra szólnak és mérvadók az óvodai nevelés terén: az Oktatási Minisztérium által jóváhagyott „Komplex prevenciós óvodai program” országosan választható óvodai fejlesztő program az iskolai tanulási zavarok megelőzésére. Az ugyancsak országosan választható „Játék – mozgás – kommunikáció” tehetséggondozó óvodai program társszerzője volt. Nemcsak a nevelés- és oktatáslélektan egyetemi oktatójaként, a hazai iskolapszichológiai hálózat vezető egyéniségeként, hanem az ELTE PPK keretében életre hívott „Fejlesztőpedagógus” akkreditált továbbképzési programja révén kutatási eredményei és szemlélete tovább élnek a tanítványok munkásságában.

Személyes emlékeim számos mozzanata őrzi kedves lényét, számtalan élethelyzethez, szakmai és a szakmán túli kérdésekhez fűződő üzenetét hordozza. Még a 80-as évek végén, a „régi” ELTE BTK Pszichológiai Intézet intézeti titkárságán egy kolléganő úgy jellemezte Balogh tanárnőt, hogy „mindenkinek pontosan annyit segít, amennyi szükséges”. Ezzel nem azt akarta mondani, hogy patikamérlegre helyezte a lényéből fakadó támogatást, hanem azt, hogy mindig pontosan ráérzett a másik ember szükségére, s jó szívvel karolta fel a kollégákat, tanítványokat úgy, hogy szinte észre sem vették. Sokan voltak, akik Balogh tanárnőt őszinte tisztelettel, szeretettel vették körül, de voltak hideg, rezzenéstelen tekintetűek is. Mint minden újsütetű próbálkozás kapcsán, a bontakozó iskolapszichológia szakterületével kapcsolatosan is sokszor megkérdezték tőle: „Hogy mennek a dolgok?”. A „talpon vagyunk” az őszinte érdeklődők számára jelezte a komoly nehézségeket, s az elszánt kitartást. Mély meggyőződése volt, hogy feladatunk van a világban, melyet el kell látnunk. A „nehéz időszak” sokak számára átélt érzése, hogy „nem érezhetjük otthon magunkat a saját hazában” sem törte meg optimizmusát. Alkotásai is ezt a derűs, emberi gyarlóságokkal dacoló szemléletet hordozzák.

     Sokunk emlékeiben kitörölhetetlen nyom marad sugárzó egyénisége, életművének üzenete.

 

                                                        Dr. Gyenei Melinda

                                 ELTE PPK Társadalom- és Neveléspszichológiai Tanszék

 

   

    

 

Kép

 

A mappában található képek előnézete Kati néni képeken

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.