Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tanuló felel

2010.01.18

Mi, a hatvanas évek elején feleltünk! Szóban. Pontosabban mondatokban, már aki tudott, a tanári asztal mellett, a tábla előtt. Egyesével vagy csoportosan. Az óra elején erre szánt időben. Nem röpdolgozatok és felmérők, meg teszt, teszt hátán, hanem összefüggő nyelvemlékek, már, amikor összefüggtek az emlékek! Aki tudott az diadalittasan vonult helyre, aki nem, az dühöngött vagy égett, mint az augusztusi parlagtűz.

Szóval a mai diákokat megfosztotta a sors attól, hogy felkészültségüket folyamatosan, kerek mondatokban igazolják és jöhet idő, amikor már SMS-ben is válaszolhatnak, képeiket mellékelten küldve, vagy nemes egyezrűséggel videó - felelnek és azt megosztják a tanerővel és ki tudja mi jön még?

 

A mi időnkben a dolog legtöbbször úgy kezdődött, hogy a Tanerő belelapozott a naplóba, megnézni kinek kevés a jegye, kinek kellene felelni? Csak Bacsa nem lapozott! Kis szürke noteszt használt, ami tartalmazta minden osztály minden tanulójának minden fizika jegyét, abból ő mindent látott! Meg bennünket is, amint a széken himbálva magát átlesett a nyitott notesz fölött.

 

A felelésre hívottak rebegtek egy halk vagy kivágtak egy határozott igent, aztán elindultak a tábla felé. A határozatlanok ellenőrzőjük hosszas keresgélése után, amit a tanári asztal sarkára óvatos precizitással helyeztek. Még meg is igazították, hogy pontosan illeszkedjen a többiekére.

Aki biztos volt a dolgában, felpattant és már ott volt a tábla előtt, egy olyan: „kérdezhetsz  nyugodtan, essünk túl rajta” mosollyal várta a megszólítást.

A határozott lazán maga mellett lógatta karjait, és visszaröhögcsélt a teremben ülő többiekre, a határozatlan hátul összekulcsolta kezét, mint Manolisz Glezosz a vérpadon és maga elé nézett. A felelet, ha gyorsan és hangosan kezdődött, 4-esnél már nem lehetett rosszabb. Ha torokköszörüléssel, akkor legfeljebb 3-as, ha csenddel, akkor baj volt és csak kisegítő kérdésekkel és jóindulattal lehetett kihozni belőle végül egy 2-est. Egyébként jött a talpas egyes, a fedeles egyes vagy a JELES FA! E fokozatokat Seregély honosította meg a Könyvesben a német nyelv számonkérése során így olykor 45 perc alatt 47 egyest is kiosztott egy 23 fős osztályban. De félévkor és évvégén hibátlanul osztályozott. Pontosan tudta, hogy kinek mennyit ér a német tudása.

 

A mi osztályunkból három feleletet jegyez a halhatatlanság.

 

Kép Az egyik a filozofálásra, lelkizésre hajlamos Tasnádi Lacié volt, aki az eset megesésekor hetek vagy talán hónapok óta lelki válságban, maiasan depresszióban volt. Ezt többek között azzal akarta érzékelhetővé tenni tanárai felé, hogy feleléskor nem válaszolt a kérdésre csak nézett ki az ablakon. Gyűltek az egyesei, aztán elérkezett a pillanat, amikor Porkolábné Katika, történelem tanárunk és a tőlünk minden osztály által irigyelt osztályfőnökünk megállapította, hogy Laci tárgyából már bukásra áll, az év vége pedig közeledik. Tasnádi Újpest egyik legpatinásabb polgári családjából származott, a tanárnő tehát úgy gondolta: nem bukhat meg, mint a Vekerle kormány, segíteni kell rajta! Négyszemközt megmondta  hát neki, mikor fog bukás ellen felelni, és melyik három tétel valamelyike lesz a feladvány. Laci tudomásul vette, köszönte, majd a sorsdöntő órán, a hívó szóra kiment a tábla elé. Tekintete messze indult az ablakon át, el a kézilabda pálya fölött, a budai helyek felé. Katika  a terem hátsó falánál állt, majd „Lacikám akkor” indítással megnevezte az avatott témák egyikét, de ezúttal is csend  volt a válasz. Laci, talán kezdjed el – így Katika. Laciból pedig  csak áradt a némaság! Addigra megszámolta az Aradi utca fáinak ágait, megsaccolta kémények magasságát, de nem szólalt meg. A velünk kicsit mindig kivételező és nagyon megértő tanárnőnk ekkor halvány szigorra váltott: Tasnádi fiam, készültél? Nem – volt a rövid, de lényegre törő válasz. Akkor miért nem ezzel kezdted? – így Katika. A válasz megért volna egy filozófiai értekezést: Mert nem ezt tetszett kérdezni!

Tasnádi Laci túljutva élete e válságos szakaszán pszichológus lett és a nehezen kezelhető gyerekekkel való foglalkozás az élethivatása.

 

Kép A másik sztorink a világ leggyorsabb ötöséről szól és helye lenne a rekordok könyvében. Történt olasz órán, Éder Zoltán a legendás tanár és a kitűnő olaszos Szendrő Lajos, azaz Luigi között. Szóval, óra indul, Éder három és fél  méteres léptekkel rója padsorok közét, adminisztrálni akar, de mint legtöbbször, nincs nála toll. Luigi oda nyújt neki egyet úgy vállból, amikor elhalad mellette. Közben valamit ír a füzetébe. Éder, immár tollal, oda hétmérfölddel az asztalhoz, beír a naplóba majd újra óriásléptű járkálásba kezd, hogy kitalálja legújabb varázslatát in italiano. Közben észre veszi, hogy kezében egy toll, de az nem az övé,  mert neki egyáltalán nincs. Megkérdezi, természetesen olaszul, hogy kié a toll? Mire Lugi, még mindig a füzet fölé hajolva hirtelen fölnyújtja a kezét és ennyit mond:  mio! – azaz az enyém. Mire „az” Éder: „cinque”, azaz ötös. És még Szendrő tollával beírja a naplóba és  utána adja vissza . Az olaszul megnyilvánult spontán reakciót díjazta. Nem volt több, mint húsz másodperc.

Luigi egyébként az egyetem után Mexikóba  nősült egy itt tanuló diáktársát vette feleségül és üzletember lett. A latin nyelvek iránti vonzalma következtében.

 

 A harmadik történet magyar órán játszódott Tóth Ferenc tanár úr és a kis, vékony  Juhász Jancsi, a később eltékozolt tehetségű ragyogó focista között. Közreműködött még Kovács Laci az el nem eltékozolt tehetségű, ifi- válogatottságig, később az NB I-ig jutó labdarúgó és Mészáros Pista a majdani profi fotós. Juhásszal ők hárman alkották a dunakeszi triót, ami azt jelentette: jóban-rosszban együtt.

Kép

Tóth Feri számára a kis Juhász feleltetése problémás esetnek minősült. Ekkor is.  Jupi sokadszorra nem tudott semmit, csak kétségbeesett segélykérő szemöldökemelgetéssel nézett ki az osztályra, hogy súgjon neki valaki valami mentő választ. Számára a tét ugyanis nem az irodalmi doktorátus megszerzése volt, hanem egy szerény kettes, hogy mehessen a helyére. Ezt Tóth Feri is tudta, mert utoljára ezt kérdezte Juhásztól, már szinte cikizés gyanánt: „Jó, akkor legalább azt mond meg, hol írta Babits Mihály a „Május 23-a Rákospalotán” című versét? Válasz sehol, csak oldalnézés és szemmel való segélykérés. Ekkor Kovácsban elindult a mókainger, hátulról odaszólt Mészárosnak az első padba, hogy mit súgjon. Ő meg is tette. „Hát Juhász Jancsi! Hol írta Babits Mihály azt, hogy „Május 23-a Rákospalotán”? Jupi látszattöprengésbe kezdett majd a súgást feldolgozva válaszolt: „Nem tudom pontosan tanár úr…, de azt hiszem Vecsésen.” Talán már ő is „balhéból” mondta, de ezt már sose tudjuk meg.

Mert azóta Tóth Ferenc tanár úr és Juhász János csak az égi katedra előtt találkozhat és teljesen lényegtelen számukra, hogy hol írta Babits Mihály a verset. Elvégre ott megkérdezhetnék tőle is. Mert lehet, hogy Vecsésen. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Ujpest

(Rimo, 2012.07.15 22:54)

Ez nekem nagyon tetszett, ráadásul a Tasnádi öccsének haverja voltam - és sztem igazat írtál a Laciról. Köszi