Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Párhuzamos tanulságok

2010.09.26

Osztálytársam volt, évfolyamtársam volt vagy „egy gimibe jártunk” – halljuk olykor-olykor  társaságban, ha a beszélgetésbe népszerű személy neve keveredik. Jaj, nem celebé! Hanem valamilyen tevékenység eredménye, illetve eredményei folytán közismertté vált tudósé, művészé vagy sportolóé.  Az ilyen beszólásokban dicsekvés érződik, hiszen ki ne örülne, ha olyan osztálytársa, évfolyamtársa vagy iskolatársa volt – nyilván nem is egy – aki országos, mi több netán világhírével öregbítette iskolája hírnevét.

 

Kép

 

 (A gimnáziumunk, ahonnan elindultunk) 

 

Az én iskolám, a Könyves Kálmán Gimnázium, „nem panaszkodhat”! Ilyen szempontból sem! Története során szép számmal adott sikerembereket kis hazánknak. Bródy Tamás  zeneszerző, Hóman Bálint a történetíró, Jobbágy Károly költő, Kőszegi Imre jazzdobos , Kulin György csillagász, Major Tamás, Pécsi Sebestyén orgonaművész, Radnai György operaénekes, Randé Jenő újságíró, diplomata, Székely Gábor rendező, színházigazgató, Szepesi György sportriporter, Szörényi Levente, Tóth András labdarúgó, Trokán Péter színművész, de folytatható lenne a sor olyanokkal, akik nem világ-vagy országos hírűek „csak” kiválóak lettek. Pedig a falak között lopakodó jövőben már nagyon is ott bujkáltak a párhuzamos életrajzok, nevezetesen, hogy „az egyiknek sikerül, a másiknak nem”. Mert az élet nem gasztronómia, nem tudhatjuk, mennyi tehetség, mennyi szorgalom, mennyi okosság, mennyi kitartás és mennyi szerencse kell hozzá? És melyik az a pillanat, ami kibontja a sikert, vagy amelyikben végképp elhibázzuk. Csak menet közben derül ki, amikor már nem lehet visszacsinálni semmit. Sem elrontani, sem korrigálni.

Két osztálytársam története szépen és szomorúan tanulságos. Annyira, hogy szinte közhely. De közhely az, amire jobb vagy találóbb kifejezés nincs. Ezért e két párhuzamos életrajzot nyugodtan nevezem elgondolkodtatóan tanulságosnak.

 

Osztályunkba hárman Dunakesziről jártak. Más Pest közeli, illetve Újpest közeli községekből is voltak osztálytársaink, de a Dunakeszi trió, a Juhász – Kovács – Mészáros, „kemény magnak”számított Volt bennük valami kedves elevenség, kópéság, ami főleg Juhászban azaz Jupiban és Kovácsban, azaz Sutyiban eredeti vásottsággal is kiegészült. Semmit nem hagytak ki, ha valami mókára volt alkalom, viszont semmit nem vittek túlzásba! Elmentek a határokig, de nem léptek túl rajtuk! Mészáros, azaz Mészi a maga csendes nyugijával egészítette ki a dunakeszi különítményt. Mert ők hárman, a maguk módján, különítménynek számítottak az „E” (1960-1964), néhai Porkolábné Kati „néni” iskola szerte fokozatosan híressé váló osztályában, mert egy láthatatlan kapocs tartotta össze őket: Dunakeszi!

 

Sutyi jól tanult, pontosabban annyit, amennyi neki egy négyeshez elég volt, Mészi nyugis „középutat” járt veszélytelenül, de Jupi négy gimnáziumi éve eléggé kötéltánc szerűségre sikeredett, bár végül mindig összejött a mutatvány.

Kép

Annak ellenére, hogy a „kis Juhász” – így hívták a tanárok – feleletei jó párszor emlékeztettek inkább bohózatra, mint jegyért való küzdelemre. Amikor nem tudott – ez többször fordult elő, mint az igen – akkor, ha a tanerő éppen nem figyelt, kétségbeesetten nézett ki az osztályra és szeme riadt, kérdő pillantásával próbált segítséget kérni a „közömbös tömegtől”! Súgást valahonnan. 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Osztálykiránduláson. Elől, a térdére támaszkodva Juhász, középen Istókovics, hátul, balról Nagy Mihály, mellette Lécz Ottó)  

 

Mészáros középen az első padban ült – talán minden évben ­– Kovács Laci meg az ablak melletti szélsőben, a harmadik negyedik sorban.. Természetesen elsőként léptek akcióba Jupi megmentésére  Egyszer-egyszer Sutyi, mikor  érezte, hogy tétje már nincs Juhász küzdelmének, kabarét csinált belőle: rosszat súgott neki. Annyi csibészség  viszont Jupiban is volt, főleg, ha már tudta, felelete nem értékelhető,  hogy direkt bemondta a blőd választ, az osztály hahotájával kísérten. ( Ilyen eset volt a legendás „Vecsés” ügy, amiről „A tanuló felel” című bejegyzésben  külön is szó van)

A legemlékezetesebb „dunakeszi show” azért mégis az orvérzéses dráma volt Bacsa tanár úr, a „kis Bacsa” egyik dolgozatírós fizikaórájának bevezetőjeként.

A dolog úgy esett, hogy amikor a folyosóról besereglettünk az órára, „felhagyva minden reménnyel”, Juhász Jancsi az ablak előtt állt – alighanem ő volt a hetes –és ökölbe szorított keze behajlított négy ujjával az orrát, pontosabban az orra hegyét ütögette. Ekkor ment el mellette Kovács, aki emlékezetem szerint pont mögötte ült, és kérdezte hogy mi az istent csinál? Mire Jupi, akkorra már könnybe lábadt szemmel mondta, hogy el akarja indítani az orra vérét, hogy ki mehessen a mosdóba a fizika óra elején, még dolgozatírás előtt. - Ne hülyülj, segítek én – szólt a Sutyi széles mosollyal, azzal maga felé fordította Juhászt és úgy orrba vágta, hogy nemcsak elindult az orra vére, hanem elállni nem akart! Kovács Laci, Bacsa engedélyével, a nagy SZTK-ba kísérte Juhászt, ahol szakszerű ellátásba kellett részesíteni. Így nemcsak a fizika óra, hanem utána még vagy kettő igazolt távollét lett a Juhász- Kovács páros számára.

 

Népszerűek voltak az osztályban a dunakesziek. Szerettük eredetiségüket és amúgy is jó srácok voltak. Nem tettek senki ellen, nem „tűntek el” az iskola tömegében, de kitűnni sem akartak közülünk. Pedig….

 

Kép

Pedig Juhász és Kovács piszok jól fociztak! Nem olyan iskola szinten jól, hanem az igazi labdarúgás szintjén is nagyon jól! És ettől, azaz nemcsak Dunakeszi miatt is párhuzamos lett a pályájuk, illetve életrajzuk. Nem elhanyagolható különbségekkel.

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Juhász János az 1964-ben érettségizett IV.e. tablóképén.....  

 

Kezdve azzal, hogy Jupinak a vérében volta foci, valósággal élte a játékot. Sutyinak érzéke volt hozzá, szerette, megtanulta, begyakorolta, megharcolta. Jó felépítésű, magabiztos, sallang mentes, de technikás jobbhátvéd volt, nem kevés dörzsöltséggel. Jupi inkább alacsony, majdhogynem csenevész, de erre ki figyelt oda, amikor elkezdte uralni a középpálya közepét. Élte a játékot és „látott” a pályán! Finom cselek után nagyszerű labdákat, gólpasszokat adott, indított, de szerelt is amikor lehetett,  és ha úgy alakult, bődületes gólokat rúgott 18-ról, 20-ról, 25-ről. Ha az akkori nagyokra gondolok, fiatal Göröcsre emlékeztetett  

 

A Könyves válogatott játékát leginkább Kovács Laci és Juhász Jancsi formája határozta meg, igaz, nálunk nem sok focimeccset szerveztek, mert tornatárunk előbb a vívós Árvai „Bonzó”, majd a teniszes Jákfalvi Béla volt, végül pedig a kosárlabda mágus, Verbényi Józsi bácsi, így a foci meg a kézilabda érthetően háttérbe szorult az iskola sportéletében. Egy meccsre emlékszem, valami angyalföldi vagy rákospalotai középiskola ellen, ahol az ellenfél volt a jobb, 1.0-ra vezettek is, de Juhásszal nem igen tudtak mit kezdeni és egy távoli bombájával 1-1-re hoztuk a meccset.

 

Mindketten a Dunakeszi Magyarság játékosai voltak és befértek a felnőtt csapatba, már 15-16 évesen. Amikor először játszottak az I-ben páran kimentünk Dunakeszire a Magyi pályára megnézni őket . Laci jól játszott, átjátszhatatlan volt, takarított hátul rendesen és előre is jött néha,  Juhász kevésbé találta a helyét, de a második félidőben egyszer „elsült a lába” és „kipókhálózta” a felső sarkot a 16-oson kívülről. Azzal a góllal nyert a Magyarság 1-0-ra.

 

Aztán valamilyen Dunakeszi ismeretsége vagy kötődése folytán a Rózner Győző Vasas akkori mindenható szakosztályvezetője levitte őket a Fáyi utcába, amolyan próbajátékra. Természetesen megfeleltek. Az iskolaév, a mi III. évünk végén jártunk, közeledett a nyár. Szeptemberben kérdeztem Lacit (akkor padtársak voltunk), hogy mi újság Vasas ügyben? Azt mondta, ő végig edzette a nyarat, Jupi viszont kétszer- háromszor lement, de aztán eltűnt, Balatonon tölteni a vakációt. – Én szóltam neki, hogy jöjjön, de azt mondta, nincs kedve ebben a melegben bejárni egész nyáron, meg hívták a haverjai a Balcsira. Pár hét múlva velem üzent neki a vezetőség, hogy ha eddig nem jött, akkor többet ne is jöjjön –

 

Kép Aztán Kovács Laci még azon az őszön ifjúsági válogatott lett, és részt vett Hollandiában az UEFA tornán, a Varga Zolival felálló csapatban, majd 19 évesen, kölcsönjátékosként már pályára lépett Ózd színeiben a Népstadionban, majd 21 évesen, Bakos helyett, egy a Pécs elleni szerdai bajnokin a Vasas NB I-es csapatában is. Mészöly mellett, Ihásszal,  Farkassal és a többiekkel. Én akkor a piros-kékeknek szurkoltam, ott is voltam a lelátón! Sutyi a helyzethez, korához és posztjához képest elfogadhatóan játszott a felnőttek között, de érződött rajta feszültség. Kapott bátorítást, de egy két beszólást is.

 

(....és ugyancsak a tablón Kovács László)

 

A meccs után, mert persze nagy büszkén megvártam, azt monda, hogy a megjegyzéseket nem is hallotta, de különben sem  érdekli. – Majd beletanulok! ­– Bakos felépülése után kölcsönjátékos lett az akkor NB I- es Ózdi Kohászban, ahol már alapemberként végigjátszotta a bajnokságot, aztán a Vasasból eligazolt a Videotonba Koszta, Csucsánszki, meg Karsai mellé. Onnan Vidék Válogatott lett, mert akkor még évente volt Budapest – Vidék meccs a Népstadionban. A TV is közvetítette.

 

Juhász akkor már a Magyarságba is alig-alig fért be, aztán lassan elfelejtkeztek róla. Jupi számára véget ért a foci. Megnősült, gyerekei lettek, de nehéz sikertelen életet élt. 

 

Kép A dunakeszi trióból Mészáros Pista nyugisan, kiegyensúlyozottan járta a maga útját. Már gimis korában a fotózáshoz vonzódott, kitanulta és fényképész lett. Megtalálta szakmájában örömét, a sikereit és megélhetését egyaránt.    

 

 

 

 

(Mészáros Pista elismert fotós lett

 

 

 

 

 

 

De Kovács Laci sem focizott már sokáig. Talán a második érettségi találkozón mondta, hogy abbahagyta a játékot, elege lett a fociból Fehérváron. Klikkesedés, személyi ellentétek a vezetéssel, amibe még egy kis politikai ellenérzés is keveredett,  – 1968-at írtunk – olykor hátráltató megkülönböztetések, mindez  elég volt neki ahhoz, hogy befejezze az aktív labdarúgást. Volt némi félretett prémium pénze, meg eladta a kocsiját és egy ismerősével vállalkozásba kezdett, egy kis pékséggel Dunakeszin. Akkor csodálkoztunk kicsit, de – gondoltuk – ő tudja, biztosan van egy-két pékje meg kiszolgálója, ő meg szedi a bevételt

De nem így volt! Kovács Laci megtanult péknek lenni! Megtanult kenyeret, cipót, kalácsot, kiflit, zsömlét sütni, hajnalban kelni és megtanult vállalkozni. Olyan kenyér készült a pékségében, hogy – azt hallottuk, itt Újpesten, – a Nyugati környékéről is Dunakeszire járnak kenyérért, mert egy hétig is friss maradt.

 

Már javában a szakmát tanulta, amikor egyszer a Tungsram sportirodája tájékán találkoztam vele. Kérdeztem mi járatban van arra felé. – Megpróbálnak rávenni, hogy legyek újra aktív játékos ­– (Tudni kell, hogy a Vasas Izzó akkor – mint később kiderült, egy szezonra – újra felkerült az I: osztályba.) – És te? – kérdeztem – Ugyan, – mondta ő – csak nem képzeled! Nagyon megszerettem a pékséget és most már kezdem tudni is – Akkor mit mondasz most nekik? – Olyan feltételt, amit úgyse tudnak teljesíteni és legalább békén hagynak – Így is tett, ment vissza Dunakeszire kenyeret sütni. A pékség üzemmé nőtte ki magát és egy ideje övé a dunakeszi malom is.            

  

 

Jupi azonban nem talált talajt, nem találta önmagát, meg a helyét sem igazán a világban. Szakmája nem volt és szerencséje sem, csak a gondok tornyosultak fölé egyre jobban. Az ötéves  találkozókon alig mondott magáról valamit, inkább a gyerekeit emlegette és általában előbb ment el, mint ahogy befejeződött a buli. Nem látszott igazán egészségesnek sem. Kovács Laci próbált neki segíteni állással, de ott sem maradt sokáig. A 40. találkozót szerveztük, amikor értesültünk róla, hogy Jupi, a Kis Juhász elhagyott bennünket. Hogy örökre „lejött” a pályáról. Csere nélkül. A két párhuzamos történet itt ért véget, és nem találkozik már, csak majd a végtelenben valahol.

 

Kép

 

 (Érettségi találkozón is egymás mellett. "Úgy elszáll az idő...")

 

 

Nemrég átlapoztam a Könyves lexikont. A  219. oldalról nekem hiányzik egy szójegyzék Kovács László tanár és Kovács Mária fiókvezető közül, ezért  én pótolom: Kovács László Született 1945-ben Dunakeszin. Ifjúsági válogatott, vidék válogatott, NB I –es labdarúgó, az Ózdi Kohász, a Vasas és a Videoton játékosa. Később pékmester, vállalkozó. A híres „dunakeszi pék”! Ő ad kenyeret még Pest belvárosának is. Dunakesziről. Mert az övé egy hétig friss marad.  

 

 

 

Kép

                     (Kovács "Sutyi" ma. Kenyere "messzeföldön" híres)