Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zsengellér & Zsengellér

2011.11.19

 

 

 

Új évezredünk új szokása, hogy aki valamilyen oknál fogva ismert a közvélemény számára, azt rangokkal, jelzőkkel feldíszítve emlegeti a média. Pozitív vagy negatív tartalmúval, hogy  felkeltsék a figyelmet, növeljék az érdeklődést iránta .

Így lesz egy esemény szenzációs vagy döbbenetes, felülmúlhatatlan vagy tragikus, netán szégyenletes. A néhány adásban láthatóvá tett sorozatszereplő, a tehetségkutatón állva maradt sokadrangú versenyző csillag, sztár, szupersztár, megasztár, díva, szívtipró, bombázó, nem ritkán  már ikon.

Egyetlen fokozat különbözik ezektől: a legenda.

Mert az előzőek addig vannak az érdeklődés középpontjában, ameddig láthatók, ameddig címlapra kerülhetnek, amíg témát adhatnak a közönségnek, addig a legenda örökké él!

Mert nem felcicomázzák múló jelzőkkel, túlzásokkal, hanem magától, azaz önnön képességei által válik titokzatosan felülmúlhatatlanná, vagyis legendává az egymást követő generációk számára is.

 

                                                                                                                                                    zsimages--2-.jpg

Ilyen legenda Zsengellér Gyula  az Újpesti fociban, válogatott történetében, a magyar labdarúgásban és Európa labdarúgásában. Örökké tartozni fogunk neki, az emlékének azzal a nyilvánossággal, amit megérdemelt volna. De legalább újra, meg újra próbáljuk meg csökkenteni ezt a tartozást! 

 

                                                                                                                                    

Fogadni mernék, hogy apa sose focizott. Gyerekkorában sem, csak úgy játékból sem. Mert nem tudott. Nem volt gömbérzéke ezért nem vonzódott a labdához. De a focit, a meccseket szerette. Az Aranycsapat meccseit a zöld varázsszemes Philips-rádión hallgattuk. Amikor a himnusz szólt felálltunk és vigyázzállásban hallgattuk végig. A 6-3-at. meg a világbajnoki döntőt a Nyugat-németek ellen, de ezeken kívül is minden mérkőzést, kivétel nélkül. Szepesi közvetített, néha Gulyás Gyula. Állítólag Pluhár volt a legjobb, de őt én már nem hallhattam.

Apa sokat mesélt a fociról, de különösen játékosokról. Csak úgy fújta az Újpest összeállításait –  Hóri – Futó, Sternberg, – Seres, Szűcs,Szalai ……és így tovább. A Fogl testvérekről, azaz a „Fogl- gátról”, Henni Gézáról, akit viszont már én is láttam védeni az Újpestben a Vasas Izzó ellen (Henni - Rajna, Várhídi, Farsang – Borsányi, Peller, – Aspirány, Kis II, Virág, Szusza, Tóth M.–) és azt beszélte a lelátók népe, hogy mindig bekarcol egy keresztet lábával a gólvonalra,  a  ahol védeni fog. Rákosi éra ide, Ávósok oda. És odakarcolta! Beballagott elmaradhatatlan szódás üvegével és törölközőjével a  kapuba és addig táncikolt melegítgetett a közepén, amíg – nagyon kellett figyelni, figyelte is mindenki – egyszer csak oda került a kereszt! Nem láthatóan, csak sejthetően. Mesélt P.Szabóról a különleges tehetségű és természetű balszélsőről, aki szögletből érintés nélkül tudott gólt rúgni (hogy egyszer vagy hányszor azt nem tudom), igaz, a „rossznyelvek” szerint erre némi alkoholos befolyásoltság által motiválva volt csak képes. És sűrűn emlegette Zsengellért! De őt, olyan különös hangsúllyal, mintha nem is futballistáról, hanem a labdarúgás földre szállt angyaláról, vagy inkább istenéről beszélne. – Hja, és Zsengellér – mondta valósággal elváltozott hangon és nézett ki az ablakon a végtelenbe. Éreztem, hogy cseleket, passzokat, lövéseket, gólokat, mozdulatokat lát lelki szemeivel. Azokat, amire csak Zsengellér, csak „Ábel” volt képes.

 

A mi generációnk a fiát ismerte, lévén Zsengellér köztudottan nem Magyarországon élt. Zsoltot, a fiát viszont talán mindenki ismerte Újpesten, ha közelebbről nem is, de látásból igen, mert ő volt „a Zsengellér fia”. Látni lehetett az Árpád úton sétálni haverokkal, a Hófehérke presszóban vagy az Újpest cukrászdában társasággal, de leginkább a Tungsram strandon, a Veszelovszky lányok „bűvkörében”, meg főleg focizni a körzuhanyozóban. Később, mikor annak az új versenymedence kisajátította a helyét a középen lévő, leeresztett vizű gyermekmedencében folyt  a játék. Halápival, Zámbóval, „Véressel”, de mindenekelőtt, szinte elválaszthatatlanul Borbély Lacival. Aki csak látta őket – akárhol, bárhol – az tudta, mert tudhatta, hogy a két fiatalember közül a barna a Dózsa kapusa, a szőke pedig a Zsengellér fia, Zsolt.                                 

Szemünkben ők voltak Újpest „aranyifjúsága”, akikkel köszönőviszonyban voltunk, de csatlakozni a társaságukhoz nem volt merszünk, nem akartuk mi, a kicsik – 3-4 évvel voltak idősebbek nálunk – kitenni magunkat annak, hogy esetleg szóba se álljanak velünk. Csak távolról figyeltük, hogy élnek ők, a Nagyok?

 

Most, közel fél évszázad távolából, a „tizesvillamos.hu” oldalán találkoztunk össze. Ő megtalálta, valamelyik barátja figyelemfelkeltésével és írt. Kedvesen dicsérve az ötletet és a kivitelezést, ahogy a finom urak szoktak „kommunikálni. Szerveztünk is egy találkozót és ott megbeszéltünk egy igazi „Zsengellér interjút” valahol bent, Újpest központjában.

Azon a délelőttön verőfényben úszott az Árpád út,  én értem előbb a Hófehérke elé, de percek múlva ő is felbukkant. Magasan, szőkén, sportosan, mintha rajta nem fogott volna az idő. (Pedig dehogynem fogott, csak szeretjük visszalátni a „mi időnket”: Önmagunkban és egymáson is.)

 

 zszs.jpg

A Hófehérke - már nem presszó, hanem söröző- még zárva volt. (Csak azt nem tudom ki sörözik vajon, Hófehérke zugivóként vagy a törpék műszak után?) Leballagtunk hát „a Tóth Andrishoz” (régen úgy hívták, most nem tudom hogy, mintha Sarlós Bandié lenne), ahol a pince délelőtti derűjében, a lépcsőn lemosolygó napsütéssel a háttérben, egy-két betérő vendég mondatváltása között, hátul, nyugiban beszélgethettünk arról, hogy milyen volt Zsengellér Gyula fiának lenni?                  

 

 

 

 

 

– Apám 1947 októberében ment el. Utolsó itthoni meccsét a Ferencváros ellen játszotta, 5-1-re győztek. Kiment Olaszországba, mert az AS Róma 2 éves szerződést kínált neki. Akkor még nem zárt teljesen a kommunista rendszer és Sárosi Gyurkának, meg neki megengedték, hogy külföldre távozzanak. Mindenki másnak disszidálni kellet, ha nyugatra akart jutni, de kettőjüket legálisan kiengedték. Sárosit érdemeire való tekintettel, apámat meg „nyelvtanulás céljából”. Jó mi? Az AS Rómának az akkori sportigazgatója a korábban itthon az MTK-ban futballozó Senkei Imre volt és az ő közbenjárásával igazolták le apámat 2 évre. Akkor a Rómának nem nagyon ment a foci és tartott az őszi pótigazolás időszaka. Egyedül ment ki és 48-ban  kihívott bennünket maga után. Anyám és én mehettünk, de a húgomat nem engedték. Itthon tartották „túszul”.

Három hónapos volt a kint tartózkodásunk, aminek a vége felé, már arról folyt a vita apám és anyám között, hogy maradjunk e, és majd onnan intézzük a húgom kihozatalát a Vörös Kereszt útján, vállalva az össze komplikációt, vagy jöjjünk vissza próbáljunk, ha mást nem, hát évente kiutazgatni. Végül anyám álláspontja győzött: mi hazajöttünk három hónap után, viszont soha többet nem tudtunk kimenni, mert a rendszer bekeményített ilyen ügyekben is. –

– Lassan elfogyott a pénz, ami itthon volt tartalékban, ezért el akart helyezkedni. Két diplomával a postánál lett gépkocsivezető, de amikor rájöttek, hogy ő a  Zsengellér felesége, és a férje, a közbeszéd szerint már nem jön vissza, azt mondták, szereljen le! Megjegyzem ő sose beszélt és főleg nem nyilatkozott senkinek! Se apámról, se a családról egy szót se, de ennek ellenére kitudódott a helyzet. Az volt a szerencsénk, hogy a valamikori takarítónőnk fia személyzetis volt a Hajógyárban és elintézte, hogy anyám odamehessen gépírónőnek, illetve titkárnőnek. –

 

A névnek, túl azon, hogy még nem hallottam, hogy mást is Zsengellérnek hívnának, különösen szép dallama van. Honnan ered?

 

Egy unokabátyám van, őt úgy hívják: Zsengellér Gábor, egy vagy két ével idősebb nálam, jó ideig idegenbe szakadt hazánk fia volt, de nemrégen hazatelepült. De rajta kívül is vannak  Zsengellérekről, akik a rokoni kapcsolatot a minden évben, december 1-én megtartandó családi összejövetelen ápolják.

Az 1700-as években jött tudomásunk szerint az ük-ük nagyapánk Románián keresztül, Gyula felől Magyarországra. Schönkellernek hívták,  egy Schlesvig Holstein-i család sarja volt és amikor ott  valami hosszúkések éjszakája szerű zűrzavar támadt, eljött ide. A család gyökerei egyébként Hollandia, Németország és Franciaország közötti területekre nyúlnak vissza. Őt hívták Schönkellernek és ez alakult át az idők során, itt Magyarországon Zsengellérré. –

 

Öt éves voltál, amikor elment. Hogy kezdtél annak a tudatára ébredni, hogy egy Európa klasszis sztár világsztár fia vagy?

 

– Akkor még a világsztár fogalma nem olyan volt, mint ma. Amikor iskolás lettem, akkor kezdtem akarva –akaratlanul is érzékelni. Mindenki azt kérdezte ugyanis, hogy hol van, haza jön-e, mit tudunk róla? Nyugodtan állíthatom, az egész gyerekkorom úgy telt, hogy róla faggatnak az emberek. Itt Újpesten: a tanárok, a diáktársak, az ő szüleik és mindenki. az Izzó pályán, az Újpest pályán, aki ismerte, és aki nem ismerte, de hallott róla kérdezősködött.–

 

zseng2.jpgDi Stefanoval és Puskással Madridban

 

Amikor eldőlt, hogy nem tudtok utána menni, hogy tartottátok a kapcsolatot?

 

– Szenzációs apám volt! Ő úgy élt és úgy viselkedett, mint egy igazi világsztár. Külföldön is  körülrajongta szűkebb és tágabb környezete egyaránt. Mindenki hajbókolt előtte, minden kocsmában, minden étteremben ismerték és róla ment a szöveg a társaságokban. Nagyon hatásos fellépése, óriási szövege volt és imádott viccelődni. Újpesti fénykorában még műsoros esteket is rendezett az egyesületnek, amiket nagy sikerrel konferált végig. De- és ezt külön is szeretném kihangsúlyozni – kintről is, amennyire tudott, példamutatóan gondoskodott a családjáról.

Az egész összeget, amit a leigazolásáért kapott – magyar pénzben 30 e forintot, amiből akkor balatoni kúriát lehetett volna kapni, 500 nöl –ös telekkel a tóparton, - azt itthon hagyta az anyámnak. Amikor az elfogyott, mert fel kellett élnünk, akkor kellett anyámnak munkát keresni és elmenni dolgozni. Nagy lakásban laktunk, a rokonok segítették a felnevelésünket, támogattak bennünket.  Apám minden áldott héten hosszú, részletes levelet írt az anyámnak. A sporttársaival is levelezett, ha nem is ilyen rendszerességgel, mert neki az egy program volt, hogy leveleket írt, hogy képeslapokat küldött. Válaszolt mindenkinek, aki levél útján megkereste. Volt egy notesza, abban vezette, hogy kinek tartozik válasszal vagy visszajelezéssel. Minden hónapban küldött csomagot, amit akkor IKKA csomagnak hívtak –

 

– A Romában 49-ig játszott, majd 49/50-ben átment az Anconába, ahol már játékos-edző lett.

Akkor alakult úgy, hogy a disszidens futballisták, akiknek nem volt csapatuk és kint laktak a Cinecittában, a filmvárosban,  alakítottak Hungária néven egy emigráns válogatottat és elindultak európai túrára. Az aztán addig tartott, ameddig a magyar szövetség kérésére el nem tiltották őket. Apám is velük ment. Játszottak hét barátságos meccset a saját költségükön, amolyan barátságos- vagy edzőmérkőzéseket, nagy sikerrel, teltházak előtt! Megverték például a Spanyol válogatottat is.–

 

 

– De a hét meccs után a magyar szövetség eljárt az európai szövetségnél, meg a FIFA-nál,  hogy tiltsák le a meccseiket, ne engedjék őket játszani. Ekkor ők hajóra ültek és elmentek Kolumbiába, mert ott úgynevezett kalózliga működött, lévén, hogy nem voltak tagjai egyetlen nemzetközi szövetségnek sem. Vagyis ott az szerepelt, aki akart. A Hungária is játszott három mérkőzést, aztán szétszéledt: az eltiltott játékosok csapatot, megélhetési lehetőséget találtak Ki játékosnak, ki edzőnek szerződött el, így apám is. Másfél évig volt kint, de az alatt is, onnan is küldte a csomagokat nekünk. Bennük döntően olyan holmikat, amit anyám itthon el tudott adni, kiegészítendő a megélhetésünkre fordítható pénzt. Aztán 1951-ben az apám küldött 100 dollárt anyámnak, de borítékban! Megjegyzem akkor 11 Ft volt egy dollár. Azt tanácsolták neki, hogy annyiért, azaz hivatalosan ne váltsa be, mert, kezelési költség, stb. tehát veszít rajta, plusz, hogy borítékban jött az se semmi, hanem adja el feketén! Oda is adta valakinek, az a valaki egy másik valakinek és a vége az lett, hogy az anyám, a 100 dollárért  8 hónapot volt börtönben. Hajnal négykor jöttek a rendőrök és a két gyerek mellől – én voltam 10 éves, a húgom 6 – vitték el. De a két  közvetítő és aki megvette persze nem volt ott a tárgyaláson. Ilyen világot éltünk –

 

Mikor volt alkalmad újra személyesen találkozni vele?

 

– Először 1964-ben mentem ki hozzá. Megkaptuk az útlevelünket – én akkor már leszerelt katona voltam – és kimehettünk. Itthon futballozgattam, apám persze szerette is volna, ha kint maradok. Akkor Görögországban volt edző, az Apollon Kalamaria csapatánál. Mi oda mentünk ki hozzá. Szalonikiben lakott, az egyesület által bérelt lakásban. Nagyon várt és nagy szeretettel vett körül bennünket, mindent megtett és megadott azért, hogy jól érezzük magunkat. Én 2 évre kint is maradtam. Legálisan, mert amikor lejárt a tartózkodásom mindig meghosszabbítottam. Futballoztam is, „kalap alatt”, azaz nem hivatalosan a svájci II. osztályban az akkori magyar szövetségi kapitány, Baróti Lajos bácsi jóvoltából, aki apám barátja volt. Az ő közbenjárására a magyar szövetség hallgatólagosan tudomásul vette és nem rendeltek vissza, és nem is tiltottak le vagy ilyesmi.–

 

images--1-.jpg Díjak, ünneplés, ováció, szerte a világon

 

– De én hozzá, „A” Zsengellérhez  képest  „labdába se rúgtam”. Őszinte vagyok: nem voltam kiemelkedő képességű futballista. Hiába voltam ügyes, nekem nem volt meg a megfelelő gyorsaságom, hiányzott belőlem az akaraterő, egyszóval nem volt meg bennem az a plusz, ami a klasszis játékhoz kellett volna. Elvitt a Laziohoz, ott voltam egy hónapig próbajátékon, ahol végül a Kanadában működtetetett fiókcsapatukhoz szerződtettek volna, - akkor kezdődött ott a  bajnokság – de ahhoz nekem természetesen ki kellett volna mennem Kanadába. Viszont a magyar útlevélre nem kaptam meg a vízumot, disszidálni pedig nem akartam. Magyarországon születtem, Újpesten érzem otthon magam, ha milliárdokat ígérnek, akkor sem maradtam volna külföldön. –

– Apámnak ezzel a döntésemmel bizonyos fokig csalódást okoztam, mert neki az koronázta volna meg az életét, ha én is az ő útját választom, ha a nyomdokaiba lépek. De, becsületére legyen mondva, ezért nekem soha, egyetlen szó szemrehányást nem tett. Elintézett ez után még egy svájci játéklehetőséget, a Chiasso-ban, egy ott élő híres magyar edző, Kutik András közbenjárásával. Leszerződtettek, de mire a papírjaim elintéződtek a csapat kiesett az első osztályból. Így egy évet a Bundesliga II.-ben játszottam, Amikor az engedélyem lejárt és disszidálni kellet volna, visszajöttem. A megspórolt pénzemet hazahoztam, az autót, amit kint vettem eladtam és 1966 májusában hazajöttem. Mindenki hülyének nézett –

 

Hogy alakult a te életet, és a kapcsolatotok?

 

– Ez is külön sztori! Engem a Ciasso szerződtetni akart, ezért elküldték az útlevelemet a magyar követségre, hogy legalizálható legyen a kapcsolat és legálisan játszhassak náluk. Hát, az útlevelem „eltűnt”, nyoma veszett. Úgy jöttem haza, hogy felutaztam Bernbe, elmentem a követségre, mondtam, hogy volt útlevelem, de odalett. Nem szóltak, egy szót sem, de adtak egy igazolást. Felültem e repülőgépre és hazajöttem. Ferihegyen felvették az adataimat, de azt követően egyszer nem kérdezett tőlem senki semmit, nem hívtak be a minisztériumba, hogy adjanak valami indoklást vagy magyarázatot. Két évig nem is kértem útlevelet. Focizgattam az Egyetértésben, nem különösebb sikerrel, pedig adtak labdát a játszótársak, meg szerettek is, de az  NBI B-s csapatba, azaz a kezdőbe nem fértem be. Játszogattam a kettőben, néha az egyben is edzőmeccseken, de be kellett látni, hogy az én futball pályafutásom befejeződött.–

 

Zsengellér Zsolt, miután abbahagyta az aktív labdarúgást sportújságíró lett. Méghozzá úgy, – meséli – hogy a Képes Sport és a Telesport  a Pályabelépő címen közösen kiírt pályázat útján keresett munkatársakat. Ő küldött anyagot, ami elnyerte a bírálók tetszését, és annak alapján elsőkk között alkalmazta az újság. – Hogy a mérlegelésnél nyomott e valamit a latba, hogy Zsengellérnek hívnak, hogy én vagyok a Zsengellér fia, azt nem tudom. –. A Képes Sportnál ismert és elismert szakíróvá fejlődött, vezető munkatárs, majd rovatvezető lett. Személyi változások miatt ment át a Sportfogadáshoz, a népszerű „sárga újsághoz” ahol az olasz bajnokság mérkőzéseit elemezte. Kitüntetésben részesült és megbecsült munkatársként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Jelenleg is publikál, egy online focioldal szerzője és szerkesztője.

 

Az évek szálltak Zsolt, és az időskorú „Ábel” haza-haza látogatott. Ő maga így nyilatkozott erről a nyolcvanadik születésnapja után: „Pályafutásom  elismeréséül a belügyminiszter nevében emlékplakettet adtak át, az OTSH részéről is köszöntöttek, az Újpesttől pedig a nyolcvanas sorszámot viselő emlékérmet vehettem  át. Jólesett a figyelem és a megemlékezés, megható, hogy nem felejtettek el.”   beolvasas002001.jpg

                                                                                                                                                 

                                                                                        ...Hazai pályán...

 

– Először 1971-ben jött, utána meg két évenként. Még 1997-ben is találkoztunk a LIHFFS gálán Münchenben..Amikor 1996-ban elég gyengének érezte magát, én próbáltam kimenni hozzá egy barátommal, de Szerbiában karamboloztam és vissza kellett fordulnom. Két évre rá,  1999-ben már beteg volt, kimentünk hozzá, a húgommal. Március 28-án köszöntünk el tőle. Feküdt egy ágyon, integetetett nekünk, mi pedig éjjel kettőkor felszálltunk a repülőgépre. Reggel már várt az üzenet, hogy hajnal négykor meghalt. Mielőtt megkérdeznéd, már válaszolok: soha, sem legvégül, sem azelőtt egyetlen szóval nem mondta, hogy megbánta volna a döntéseit, vagy azt, hogy így alakult az élete. –

 

   Már dél körül jár az idő amikor visszafelé bandukolunk az Árpád úton. Szép idő van. Zsolt úgy középtájon elköszön tőlem, mert még belép az akkor már nyitva lévő Hófehérkébe én pedig  megyek tovább, az áruház felé. Közben beszélgetésünk utolsó mondatai járnak az eszemben. Mármint, hogy az apa soha nem mondta a fiának, a családnak, hogy bármit megbánt volna. De tudhatjuk e mi ezt igazán? Mert mi lett volna, ha nem megy ki? Mi lett volna, ha a legális 2 év lejártával, 34 évesen visszajön és bekapcsolódik az itthoni futballéletbe a formálódó Aranycsapat vagy a lila-fehérek környezetében?

 

zsengellerek_n.jpg Még egy passz az unokának... 

Zsengellér Zsolt minden szavából érződött, mennyire szerette az apját, hogy mennyire szereti  még az emlékét is! És milyen büszke lesz rá, ameddig él! De vajon mennyit kaphatott valójában tőle, vagy belőle az életében? És abban mennyi volt az apa és mennyi a legenda? 

 

 

Ábel a "rengetegben"

 

 

Zsengellér Gyula (Cegléd, 1915 december 27.– Nicosia, 1999 március 29)

Világbajnoki ezüstérmes labdarúgó, a Magyar válogatott és az Újpest FC legendája, a klub első világhírű csatára.. Minden idők egyik legjobb, leggólképesebb játékosa volt. Tökéletes technikai felkészültség jellemezte, gyors, robbanékony megugrásaival gyakran került helyzetbe. Társainak remek labdákat adott, akik közül kiváló helyzetfelismerő képességével is kiemelkedett.

A népszerű „Ábel” a válogatottban legtöbbször összekötőként szerepelt, klubcsapataiban viszont zömmel a középcsatár posztján érvényesítette klasszisát.

 

images.jpgCegléden született, de a Salgótarjáni BRC-ben(1930-36) vált ismert, ifjúsági válogatott játékossá. Legnagyobb sikereit az Újpestben érte el, 1936 és1947 között.

Négyszeres bajnok (, 1939, 1945, 1945-46, 1946-47) az újpestiekkel,  ötszörös gólkirály (1938:56 gól, 1943:26 gól, 1944: 33 gól, 1945: 36 gól, 1946: 51 gól), KK győztes (1939).

Válogatott mezben: főiskolai világbajnok (1935) és tagja az 1938-as VB-n ezüstérmes gárdának,

1947-ben engedéllyel külföldre távozott.

Idegenlégiósként játszott az AS Rómában (1947-49), az Anconában (1949-50), valamint a kolumbiai „kalózligában” a Deportivo Salamarios együttesében.

1951 után edző Olaszországban, Görögországban és Cipruson.

A hatvanas évek óta Cipruson élt. Nicosiában hunyt el 1999 márciusában, 83 évesen.

 

                                                             * * *

 

„Világszínvonalú csatár volt. Technikailag, taktikailag, játékintelligenciában és gólképességében kimagasló játékos. Az ötcsatáros játékrendszerben a belső három poszt bármelyikén megállta helyét, lévén abszolút „kétlábas”. Testalkatából, fizikumából következően kerülte a test-test elleni játékot, viszont játékostársait rendre jól hozta helyzetbe.” 

       

  * * *

 

Az Újpest FC-nél töltött 11 év alatt, 1936–1947 között, lila-fehérben, 303 mérkőzésen - 368 gólt ért el.

  * * *

A csapat 1939-ben 44 ponttal és 107-26-os gólaránnyal nyerte a bajnokságot. A góllövőlistán a fényformáját futó Zsengellér végzett az élen 56 találattal. Ez Meccsenként 2,154-es átlagnak felel meg.       

  * * *

A magyar bajnokságban 325 meccset játszott 1935 és 1947 között, 387 bajnoki góljánál csak Szusza Ferenc és Schlosser Imre szerzett többet.

  * * *

Válogatott 39 alkalommal volt 1936 és 1947 között. Ezeken a mérkőzéseken 32 gólt lőtt. A válogatott góllövők örök ranglistáján nyolcadik helyen áll (A nemrégiben elhunyt világklasszis, Albert Flórián 75 válogatottságán 31 szer volt eredményes A szerk.) . 

   * * *

A nemzeti csapat 1938-as Franciaországi világbajnoki szereplésekor világszerte ismertté vált: ő lett a torna második legtöbb gólt szerző játékosa 5 góllal, a 7 találatos gólkirály, a brazil Leonidas mögött. Egy korabeli újság a futball Paganinijének nevezte.

    * * *

1938-ban meghívták az Európa válogatottba, az Angol Labdarúgó Szövetség fennállásának 75. évfordulójára rendezett gálamérkőzésre. (Eredetileg 4 játékosunkat hívták meg – Lázárt, Sárosit, Bírót és Zsengellért – de az egyre veszélyesebbé váló nemzetközi helyzet miatt csak Ábel kapott kiutazási engedélyt.) A kontinensválogatott így állt fel: Olivieri – Foni, Rava – Kupfer, Andreolo, Kitzinger – Aston, Braine, Piola, Zsengellér, Brustad. Az angolok 3:0-ra nyertek.

      * * *


Európai aranycipős 1939-ben és 1945-ben.

      * * *

1947-ben Olaszországba szerződött, az AS Roma csapatához, majd az 1949-50-es szezonban az Anconánál játszott. Aktív pályafutását a kolumbiai Deportivo Samariosnál fejezte be 1953-ban.

      * * *

Puskás:Minden idők egyik legnagyobb futballistájának tartom őt, aki sokat tett azért, hogy mindenkinél jobb legyen. Mindamellett jószívű, jó kedélyű ember volt. Pályán kívül és a pályán is. Ha valaki felvágta – erre szándékosan ritkán került sor – vagy durváskodott vele, azt kinevette, kicselezte, de soha nm törlesztett.”

 

Szusza: Majdnem hat évet játszottunk együtt Ábellel, aki meghatározó egyénisége volt az akkori Újpestnek. Több volt egyszerű csapatkapitánynál: a pályán második edzőnk volt, akinek az utasításait gondolkodás nélkül hajtottuk végre. Zsonglőrként kezelte a labdát, egyedülálló játékintelligencia jellemezte, csodálatosan tudott alkalmazkodni a körülményekhez. A kapu előtt szellemesen, ötletesen oldotta meg a helyzeteket. Olyan tanítómestert tiszteltünk benne, aki hallatlanul nagy tudását megpróbálta belénk táplálni. Véleménye még a magánéletünkben is számított. 

 

Utoljára az Újpestben


Az ős gyulai nagyszerű költő élete az Újpest volt. Mármint a focicsapat. Göröcsről külön írt, de többször említi Szuszát, Zsengellért és a többieket is prózai munkáiban. Az általa vélt, minden idők legjobb tizenegy magyar futballistájának csapata így állt fel:


Grosics – Balogh II., Szűcs S., Bíró S. – Bozsik, Pásztor, Nagymarosi – Göröcs, Szusza, Zsengellér, Puskás


Prózai írásainak egyike a „Márai meg Zsengellér" című, ami az 1989-ben megjelent az „Ember Gedeon jegyzeteiből” című vékonyka kötetében jelent meg. Abban idézi fel Zsengellér utolsó mérkőzését az Újpestben, mielőtt elhagyta az országot és kiment élni és focizni Olaszországba.


Simonyi Imre: Márai és Zsengellér

 

Részlet az írásból


"Negyvenhét őszeleje volt, talán szeptember. Szezonnyitás a Megyeri úton: Újpest–Ferencváros……H. úr egyik (valamelyik) Mancikával abban a belvárosi kocsmában ebédelt, melyben korábban Jóska(Tímár)vezette be  az ifjú vidéki hírlapírót    Vasárnap volt és egy óra múlott, amikor H. úr, Mancika oldalán az utcára lépett: Újpest felé meendően.

Az utca túlsó oldalán, a Belvárosi Színház magasságában Bajor Gizi meg Lola asszony, mögöttük Márai meg egy idegen úr.....H. úr (az innenső oldalon) tisztelgően és elfogódottan meghajolt a túloldal irányába. Lola asszony biccentett s talán (bátorítóan ) mosolygott Márai előbb némi tanácstalansággal szemlélte az innenső oldali félszeg meghajlást, majd valami enyhület a tekintetben: -  ja persze,  az Augustban....akkor....valamikor....ja persze! És megemelte jobb karját: hát persze... És haladtak tovább.

H.úr megilletődötten nézett utánuk. S honvágyat érzett az August iránt.

Mancika pedig hülyén bámult: - Hát ezek meg kik?

H. úr mellékesen felelt,  visszafelé bal válla felett: - Zsengellér barátai, szívem. - H. úr életében akkor látta elsőzör civilben Bajor Gizit. Ezt tudta. Csak azt nem tudta, hogy ekkor látta utolszor Márait.    

  A meccs délután Újpesten rosszul indult: gólt lőtt a Ferencváros Zsengellér ődöngött a pályán a pályán negyed órán át. Ez volt a búcsúmeccse, másnap indult Olaszországba. Rómába szerződött. H. úr egyik bizalmasa ott a tribünön fülébe súgta: Ábel be van rúgva, egész éjszaka ittak a Misával….Aztán Ábel úgy húsz perc múlván kezdett odafigyelni. Egészen addig figyelt, míg az újpest öt gólt lőtt, arra az egy kapottra.  Az ötből hármat az elsőmeccses Bódis-fiú rúgott, akit előző héten hoztak fel Kaposvárról. Ezt a Bódis-gyereket igazán kedvtelve ugratta ki Zsengellér. A negyedik gól után Mancika ezt kérdezte H. úrtól: – Az a magas elegáns meg ki volt? 

H. úr tanácstalanul nézett Mancikára – Négy-egy szívem, ha nem tudná.

….A meccs végén H. úr kezet nyújtott az öltöző felé bandukoló Zsengellérnek. Meg Szusza Ferinek is…

Az évek pedig múltak. Az a vasárnap bizony, hogy nem egyszer eszébe jutott H. úrnak. S ami erről a vasárnapról eszébe jutott, az bizony a szívébe nyilallt. - Jó fájás ez - hitte ilyenkor H.úr. Igen, ez jó fájás.  Amikor eszébe jutott az a vasárnap, melyben utolszor látta Márait meg Zsengellért."              

                         

 

       * * *

 

 

Dicsőséglistája
* Világbajnoki Ezüstérmes  - 1938

* Európa válogatott  - 1938
* Magyar Bajnok  - 1939, 1945, 1946, 1947
* Magyar Bajnokság Gólkirálya  - 1938, 1939, 1943, 1944, 1945
* Európai aranycipős  - 1939, 1945
* Az IFFHS szerint Zsengellér minden idők hetedik legsikeresebb első osztályú góllövője

       * * *

 

Hoppe Pál így írt a Szabó Ferenccel összeállított „Labarúgó bajnokságaink (1945-1986)” című könyvében: „ Ő valami egészen más volt: unikum, különleges furcsaság, olyan csodás drágakő, amelynek értékmeghatározásában nem tudtak megegyezni a becsüsök”

zsengeller-rajz.jpg

Rajzon az „örök idők” legjobb magyar csatársora 

                                                                  * * *

Emléktáblája van Anconában, Cegléden, Salgótarjánban…

 

Újpesten nincs.”

 

2015-ben lenne 100 éves!

 

                                                beolvasas004001_1.jpg

 

 

 

 

 

Amikor utoljára találkozott gyerekeivel a kórházban. A képen - amit lánya, Zsengellér Anci készített - hátul a felesége, bal oldalán fia, Zsolt       

                                   

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zszs1102@freemail.hu

(zszs, 2011.11.20 07:57)

Kedves Jancsika! Jóapámról sok-sok, egyes számítások szerint több ezer írás, cikk, cikkecske jelent meg az idők folyamán, de mind között ez az egyik legjobb...
Gratulálok Neked és köszönet érte
A mielőbbi viszontlátásig, maradok őszinte elismeréssel és barátsággal,
Zsengellér Zsolt

Re: zszs1102@freemail.hu

(Zsengellér Nikolett, 2016.06.18 22:24)

jó, ilyeneket olilolvasnini! :-)

erjobank@aol.com

(Erno Bankuti, 2013.11.17 19:39)

Erno, itt a cikk, amirol beszeltunk. Hivjal, ha megkaptad. Feri

whiskeykola@freemail.hu

(Tamás, 2012.01.04 20:39)

meghajolok előtte!!!hajrá lilák!!!!