Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy emlékezetes nyár:1960

2010.07.23

Az a nyár felejthetetlen maradt számomra. Majdnem az egészet a Tungsram strandon töltöttem. Szüleim eltűrték, hosszú szabadságomat. Néha apámnak besegítettem a munkába, de amilyen gyorsan megtehettem, már a strandra irányítottam Panni robogómat. A Tungsram strand az Egyesült Izzó és Lámpagyár tulajdonában volt. Mi fiatalok nagyon szerettünk ott tanyázni, mert rengeteg érdekességet találtunk időtöltésre. Csak hidegvízű medencék voltak, így az idősebb korosztály majdnem teljesen elmaradt onnan. A gyárnak több sport egyesülete volt, így azok is igénybe vették a rendelkezésre álló területet. Egyik volt osztálytársam tornászott, a másik kajakozott, én súlyt emeltem. Az edzések ilyen körülmények között komolytalannak bizonyultak. Sok néző akadt, és nekünk roppantul imponált a szereplés lehetősége. Jómagam, nagy elismerésnek örvendtem, amikor a 100 kg-s súlyt tízszer is könnyűszerrel fejem fölé repítettem. A verseny-medence emelvényénél, egy csoport minden nap zenét hallgatott. Ezeknek nagyon jó minőségű magnójuk volt, és Amerikából kaphatták a számokat, mert az összes nyugati számot itt hallottam először. Sokszor órákat töltöttünk itt, gyönyörködve az ötvenes évek, és már az új, hatvanas évek slágereiben, és a számunkra még ismeretlen rock zenében. Majdnem mindenki ismert mindenkit, ha névről nem is, de látásból nagyon jól. Legtöbben köszönő viszonyban voltunk. Majdnem egy tucat iskola tanulói voltak itt összevegyülve. Az általános, és középiskolás diákok mellett, még egyetemisták is jártak ide. Nekem volt több clubtársam, a súlyemelők között, akik már akkor egyetemre jártak. Sokan futballoztak, és némelyikből híres élsportoló lett. Esténként sokat néztük az úszókat, és a vízilabdázókat.

 

Egy nap hírt kaptunk, hogy hárman, akiket látásból én is ismertem, meghaltak disszidálás közben. Tervük rosszul sült el. Azt tervezték, hogy a vágóhídról az Ausztriába szállított hússal, fognak átszökni a határon. Szegények nem voltak tisztában a hússzállító vagonok hűtés-technikájával, így a bécsi hatóságok, megfagyva találták őket, amikor felnyitották a szállítmányt. Az osztrákok visszaküldték a vagont Magyarországra. Sokáig beszédtéma volt ez közöttünk. A forradalom utáni disszidálás, nagyon körülményesnek bizonyult. Majd csak évekkel később vált lehetővé, amikor néha valakinek megadták az útlevelet, és az illető nem tért vissza. Ritkán hallottunk sikeres egyénekről is, akik nagyon rövid időn belül érvényesültek.  Én alkalmi állást is vállaltam a strandon, amikor nagy volt a forgalom, az öltözőben dolgoztam, ruhát bevenni, és kiadni. Ez fárasztó, és gyengén fizető állásnak bizonyult, de benzinre elég volt a pénz. Sokat napoztunk, akkor még a barna szín imponált, és aki fehér volt, azt kinevették.

 

A Dunai evezéshez, vízjártassági engedély kellett, és ezt a szomszéd Pistával, már fiatalon megszereztük. Én sokat eveztem a Dunán, általában fölfelé mentünk, amilyen messzire fel tudtunk evezni, majd visszacsurogtunk nagyon kis evezés mellett. Legtöbbször a Lupa szigeten, és a Szentendrei szigeten kötöttünk ki. Fölfelé, mindig erősen kellett evezni, mert az árral szemben, a Duna sodrása erős volt. Visszafelé több időnk volt, csak az irányt tartottuk, és ilyenkor belemártózhattunk a Duna hűs vízébe. Volt rá eset, hogy kajakoztunk, de legtöbbször a nagyobb, erre a célra jobban megfelelő, kílbóttal eveztünk. A gyárnak sok kílbótja volt a Tungsram strand csónakházában, ahonnan drótköteles felvonóval bocsátották vízre őket. Ezeket kibérelni, igen olcsó volt, és mi ki is használtuk ezt a lehetőséget. A kajakokat, inkább versenyszerűen, csak az egyesület tagjai használhatták. Én nagyon szerettem, és tiszteltem a Dunát, és barátaim is hozzám igazodtak ebben. Sokan életüket veszítették, mert nem ismerték fel a folyó ágaskodó veszélyeit, vagy dacoltak velük. A Duna hatalmas volt, és békésen kínálta magát nekünk, akik tiszteltük őt. A Fekete Erdőtől, a Fekete Tengerig sok millió embernek kínálta az élethez szükséges vízét. Néha árvizekkel sújtotta medrének kiterjedt környékét. A sok igaz történet mellett, rengeteg figyelmeztető, talán rémtörténetet is hallottunk. Akik valaha megpróbálták átúszni, viszont tanúskodtak mellette, hogy helyenként örvényes, és kiszámíthatatlan volt irdatlan víztömege. Egyszer, a szomszéd Pistával, lefelé eveztünk. Kíváncsiak voltunk, hogy lefelé, milyen élményeket tartogatott számunkra a Duna. Annak dacára, hogy aznap szeles volt az idő, mégis nekivágtunk ennek a túrának. Az Újpesti Összekötő Híd, és az Árpád Híd között, széles, és méltóságteljes volt a Duna. Mi a pesti part mellett eveztünk, fél gőzzel, erőnket tartalékozva a vissza-útra. Már a Dagály strandot elhagyva balról, az Árpád Híd pillérjei kibontakoztak. Ekkor segélykiáltásokat hallottunk a Duna közepe felöl. Irányunkat megváltoztatva, célba vettük a vergődő személyt. Minden erőnket összeszedve eveztünk, amíg közelébe sikerült jutnunk. Már sok vizet nyelhetett, és kétségbeesetten kapkodta a levegőt, a víz köpködése között. A hullámok már-már átcsaptak feje felett, de mi már közel voltunk hozzá, és bíztattuk őt. A halálfélelem már erőt vett rajta, és még nem tudta igazából felmérni, hogy megmenekült a halál torkából. Felismertük őt, az egyik kajakos volt a Tungsram egyesületéből. Amikor csónakunkba kapaszkodott, és a partnak vettük az irányt, könyörgött, hogy kajakját, és evezőjét is mentsük meg, de mi nem láttuk azt célszerűnek, amíg őt nem tudtuk a partra segíteni. Később, egy motorcsónak utasai kihalászták ezeket, majd a partra hozták, társunk megkönnyebbülésére. A kajakos elmondta, hogy röviddel ezelőtt kapta ezt az új verseny kajakot. Ez jóval keskenyebb, és bizonytalanabb volt, mint előző kajakja. A szél megerősödött, és ő fittyet hányva a figyelmeztető jeleknek, a folyó közepén evezett, élvezve új kajakjának sokat ígérő tulajdonságait. A szél könyörtelenül korbácsolta a vizet, és a hullámok átcsapkodtak kajakján és váltakozó irányban addig cibálták, mígnem ő, elveszítve egyensúlyát, és a vízbe borult. Tornacipőjétől, és hosszú, melegítő nadrágjától nem tudott sehogy sem megszabadulni.  Nadrágja, a lábaira csavarodva, megakadályozta az úszásban. Ünnepélyesen megígértette velünk, hogy kalandját nem mondjuk el soha senkinek. Arca, és neve, már feledésbe merült a sok-sok év után. Majdnem egy fél évszázad elteltével, az is lehet, hogy ma már ő sem emlékszik rá.

 

Én 1970-ben hagytam el Magyarországot, és azóta Kaliforniában élek. Többszöri hazalátogatásom során, nem sikerült a Tungira visszalátogatnom. Ma már ez nem is lehetséges, mert az enyészet ölébe taszították. Most már csak az emlékeinkben él, úgy mint az ötven évvel ezelötti Újpest, a tizesvillamos, és sok más.

 

Attila d'Hun Gyarmati

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

zsotza04@gmail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2010.10.29 20:56)

Érdekes visszaemlékezés....nekem ez törénelem. Köszönöm!