Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cselényi - regény

2011.01.04

Mivel kezdjem, kérdeztem magamtól, amikor fontolgattam a Cselényi-regény,  a 70-es évek Izzós ifjúságának népszerű „első emberéről”, Cselényi Miklósról szóló történetek felidézését. Aztán úgy döntöttem, Paul Anka világslágerének az elejével igen. Igen, ahogy a Destini kezdődik, azzal hogy You are may…..

Kép   

 

You are may

Mert fönn a klubban, amikor a vendégek elmentek, meg már a mieink is, csak a „kemény mag” maradt, meg sör és téma, Cselényi egyszer csak odaszólt a zenekarnak: Uraim! Vilikém! (ez Naszvagyi Vilit jelentette) ha kérhetném, akkor a You are my –t! (a másik, a „Hullámzó Balaton tetején”,  a szülőfalu Fonyód és a Balatoni felidézése csak aztán jött és nem is mindig került műsorra. ) A top-listát Mikinél a „You are may Destini…” a „Te vagy a végzetem…” vezette. Szerintem nem emlékhez kötődően, hanem mert nagyon tetszett neki. Nem volt ugyanis  sem érzelgős, sem hősszerelmes típus. Ő igazán és mindenekfelett az életet szerette és a gyerekeit!

 

Kép

 

 

 

 

 

 

A Beck Laci féle nagy puccskísérlet után, mint a forgószél kerültek az Izzó ifjúság élére. Hókusz - pókusz és már ott volt a Cselényi-Földesi-Török hármas. Magam még Beck Laciékat akartam rávenni, hagy csináljak rendezvényeket, hagy szervezzek irodalmi színpadot, de mire ők erre bármit válaszoltak volna, már eltűntek a politika által kavart örvényben, mert ugyebár ellenszegültek a párt akaratának. Így aztán a kérdést még nekik tettem fel, de a választ már az új apparátustól kaptam: jó, csináljam, ők támogatni és segíteni fognak

 

Ha emlékezetem nem csal Robi a gépgyárból jött, Földesi Pista a Sajtolóból, Cselényi Miki pedig talán a TMK-ból. Egyszer csak ott voltak az irodaházi átjáró három irodájában, a könyvtárral szemben, mintha az isten is apparátusnak teremtette volna őket, már ha az isten teremt egyáltalán politikai apparátusokat. Küldetésük lényege az volt, hogy csináljanak rendet az Izzó ifjúsági szervezetében és azt rövid időn belül a főváros legjobbjai között tartsák számon.

Utólag már tudjuk: ahhoz, hogy ez sikerüljön kellett Földesi Pista aprólékos, bürokrata precizitása, Cselényi Miki boszorkányos konspirációs készsége és Török Robi szuggesztivitása, kisugárzása, stílusa, aminek lehetetlen volt ellenállni. Néhány hét, 1-2 hónap alatt rend lett, a frakciózós Izzóban megnyugodtak a kedélyek.

Egy tény: az Izzó fiataljainak akkor lett valóságosnak és hathatósnak mondható érdekvédelme! Az, hogy bérben, juttatásokban, előmeneteli, lakás- és egyéb szociális segítésben a szervezet szava és hatása érezhetővé vált a gyárban Cselényinek és apparátusának volt köszönhető. De ha patikamérlegre helyezzük az igazságot, akkor valójában Cselényinek!

A negyedik szög 

Fokozatosan építette ki tekintélyét a vállalati „négyszögben”, aminek rajta kívül a vezér, a párttikár a szakszervezeti titkár voltak a tagjai. Ők egyeztették, latolgatták és összegezték hetente vagy szükség szerint a lehetőségeket. Amiben egyetértettek, az többnyire már „átment” mindenütt és törvényerőre emelkedett az Izzóban. Cselényi megjelenéséig ez az informális testület inkább háromszögként működött, mer az aktuális ifjúság vezetők nem igen szóltak bele a „nagyok dolgába”. Cselényi Miki nem volt ilyen illedelmes. Amikor „kardot lehetett rántani”, meg is tette. Biztos, hogy nem mindig és nem mindenben nyert a „háromszöggel” szemben, de szoros meccseket vívott és nem engedett könnyen. Ha meg igaza volt, akkor egyáltalán nem! Ezekre a találkozókra mindig felkészülten, dokumentumokkal, adatokkal „csőre töltve” ment, tehát hamar tapasztalhatta a vezetés, hogy nem a „levegőbe beszél”. Ragyogó érzékkel engedett, ott ahol jónak látta, hogy fél óra múlva egy számára fontosabb kérdésben, amire előre készült „viszonzásként” elvárta, hogy partnerei engedjenek neki. Ragyogóan érezte meg mások érveinek gyenge pontjait, ugyanakkor az övéit szinte lehetetlen volt kiszúrni. Ezt úgy fogalmazták régen, hogy „nagy zsugás” volt. A mindennapi élet diplomáciai csatározásaiban, de az igazi kártyajátékokban is. Szenvedélyes játékos, aminek a csúcsát számára a „félkezes önrabló” ulti jelentette, de minden szerencsejáték érdekelte és azonnal. Ha másra nem volt hely vagy lehetőség akkor a snóblizni hívta ki azt, aki hagyta magát. Akkor még a csúcson lévő póker a „fasorban” sem volt a népszerűségi listán, de ha Miki ezt a mai pókerhisztériát megéri, császár lehetne! Születési adottság lehetett benne a szerencsejátékokra motiváló sikergének állandó fesztiválja.

Amikor nyaranta az újpesti ifjúság Balatonszemesre utazott különvonatnyi utasával, már az alagút után felállt, mondván, hogy elmegy, körülnézni kicsit, mert estére nem lesz sörpénzünk. Szabadi táján jött vissza 600, 800, de volt úgy, hogy 1600 Ft-al. Ezek a nyeremények nem egy fülkéből és nem egy társaságtól származtak, de akkor sok pénznek számítottak. Este aztán megvendégelt boldogot-boldogtalant, mindenkit, aki arra járt.

Kép

 

 

 

 

A vendéglátó egységek személyzetével nem volt felhőtlen a kapcsolata. Többnyire vitába keveredett velük, amiből általában győztesen került ki, nekünk viszont, akik a társaságát képeztük, kellemetlen volt, mert tudtuk, hogy nem fog engedni vélt vagy valós igazából és ezért a továbbiakban nem lesz túl szíves a vendéglátás. Mert amikor felágaskodott benne az önérzet, mert úgy érezte palira akarják venni őt vagy minket, akkor elővett egy udvarias, visszafogott, de fölényes és kioktató stílust, amivel szemben az ellenfeleknek nem volt ellenszerük. 

 Aki keres, fizet

Egyik ilyen emlékezetes alakítása volt, amikor kis pódium műsorunkkal, a KONTAKTA gyár ifjúsági klubestjén szerepeltünk első alkalommal tiszteletdíj, azaz honorárium ellenében. A fellépésért leginkább megvendégelést kaptunk vagy némi céges propaganda ajándékcsomagot, de a KONTAKTA pénzt adott! Gázsit! Azt mondták,  menjen be a csoport vezetője az irodába és vegye fel a tiszteletdíjat. Janikám- mondta Cselényi, mert elhívtuk őket magunkkal  a bulira  – Te vagy a brigádvezető, intézd légy szíves! Miután megtörtént kérdeztem Mikit, hogy mi legyen ezzel pénzzel? Mire ő: Hát, oszd szét, aztán Újpesten meghívtok bennünket valamire, elvégre minden első „keresetet” illik megünnepelni.

 

Kép

 

 

 

 

 

Így is lett: irány az Árpád étterem! Kilenc körül járt, már alig volt vendég. Rendeltünk: „Annyi sört, ahányan vagyunk, meg 12 adag szalmaburgonyát! Lehet egy tálba!” – mondtuk az amúgy kicsit kedvetlen felszolgálónőnek Viszonylag gyorsan megtörtént a kiszolgálás, jött a hurrá hangulat a siker és főleg a pénz okán. Sörözés és szalmaburgonyázás, szigorúan kézzel 1-2 szálanként a közös tálból. Közben Miki szólt a pincérnőnek, hogy kevesli a krumplit, a hölgy erre visszakérdezett, hogy kérünk e még? – Hát a 12-höz nem ártana  - Cselényi szerint. Válasz se jött, de szalmaburgonya se. Fáradtak voltunk, jóval  tíz után járt már az idő!

Fizetnénk! Természetesen a keresményből fogjuk összedobni a cechet, elvégre az einstand az einstand! Nekem balsejtelmeim voltak, hogy Miklós hívta pincért, illetve pincérnőt. – Csókolom, voltak ezek a sörök meg 10 adag hasábburgonya. – Már elnézést, de 12 hasábburgonya volt – így a hölgy. – Drága, higgye el, jó ha nyolc adag volt, de ma jókedvünk van, egyezzünk meg 10-ben. – ágállt viccesen Miklós, de a hölgy nem volt vicces kedvében. – Legyenek szívesek és ne szórakozzanak velem, 12 adagot rendeltek, annyit hoztam ki – pipásodott be és már kanyarította is a számot a blokkra. Tartottunk tőle, hogy most Cselényi kérni fogja az üzletvezetőt és folytatódik a vég nélküli disztingválás, de nem! – Szabad lesz, – kérte el a cédulát, – mennyi az? – 1228 forint. – Rendben. Janikám van nálatok ezerkétszázharminc forint apróban? Adjátok oda a hölgynek! – Kellemetlen volt, azt hittem visszakapjuk a 2 Ft borravalót, de nem. A pincérnő köszönés nélkül távozott. Mi is. Menjünk haza! És még a zenekarral nem is játszattam el a You are mayt„ –  

A sör savanyú 

 

 

 Azokat a találkozókat, amiken az Izzó összes gyáregységének ifjúsági vezetői összejöttek – általában negyedévenként – koordinációs értekezleteknek nevezték. Mindig máshol voltak, szabályosan körbejárták a Tungsram országra szóló birodalmát. Részint, hogy megismerjük a gyáregységeket Hajdúböszörménytől Kaposvárig. Valami rendezvény „projektet” nekem kellett elővezetnem, ezért az akkor soros találkozóra, ami Vácon volt, elvitt magával a „vezérkar”. Megnéztük a TV képcső gyártást, megbeszéltük az összehangolható ügyeket, köztük a rendezvénnyel kapcsolatos feladatokat, következett a közös baráti ebéd a rév túloldalán, a Pokol Csárdában.  

 

Példás teríték, hosszú asztal, szabad választás, emlékezet szerint – a váciakkal együtt – húszan-huszonöten lehettünk. A pincérek kérdezték, hogy ki, mit iszik, csapolt sört vagy bort? Többségünk sört kért mert meleg nyár eleji nap kerekedett az értekezlet tiszteletére. Vártuk a kérdező pincért, közben beszélgettünk. Cselényi a váci főnökökkel közép tájon ült, mi, a pórnép, az asztalsor két vége felé elvékonyodva, „szerényen”.

 

Kép

Már majdnem elér bennünket a pincér, amikor futótűzként érkezik súgva, mutogatva, fogak között morzsolva a túloldalról, ahol már a felszolgálás is megkezdődött, hogy BORT KÉRJÜNK, mert A SÖR SAVANYÚ! Vettük az adást és így jártunk el. Aztán a körvágta elért Cselényihez, de a söre addigra már előtte volt. A hír hallatán belekóstolt és már szólította is a felszolgálót.

        Elnézést uram, de ez a sör savanyú! –

        Kérem, az nem lehetséges – volt a válasz.

        Jó, akkor ha lerakta – mondta Cselényi – hívja ide a fizető pincért, de jöjjön vissza maga is.

        Ne vegye rossznéven, de ez a sör savanyú – mondta a fizetőnek, aki rögtön kikérte magának, mondván, hogy csak nem képzeljük, hogy ők savanyú sört szolgálnának fel a vendégeknek.

        Jó, - folytatta Cselényi – akkor hívják ide a főpincért is

A párbeszéd az előbbiekhez hasonlóan sőt megegyezően folytatódott, de Miklós határozott kérésére kiegészült az üzletet képviselők társasága a főnök helyettessel, majd az étteremvezetővel.

– Ez a sör savanyú

        Az lehetetlen! – vált látszólag eldönthetetlenné a vita: egy állítás állt szemben egy másikkal.

        Rendben van uraim – zárta rövidre a dolgot Miklós – de az lenne a kérésem, hogy akkor most itt, előttünk, szíveskedjenek mindet meginni az egészségünkre!

Azt hiszem olyan gyorsan még nem cseréltek söröket a vendéglátás történetében, mint azon a kora nyári délidőben a váci Pokol Csárda étteremben a szigeten.

Öt óra után indultunk vissza Budapestre a Volgával, amit Oszi vezetett. Miki, a hivatásos vendéglátás felett aratott győzelmének örömére kiadta a jelszót – Oszikám, édesapa, - ahol neon reklámot látsz az út mentén, ott állj meg. „Alvilági” utazásunk végül a VÍ. kerületben, a Hajós utcában, a  Balettcipő Eszpresszóban fejeződött be. De ott már talán, észre sem vettük volna, ha – tegyük fel – savanyú a sör.

 Hatványozás

A vendéglátó személyzet számára meglepetést okozni Cselényi kedvenc ingerenciái közé tartozott. Amikor a Mátrába készültem dolgozni, tartottunk egy búcsúdélutánt. Úgy, hogy mi a Béke téren találkoztunk – akkoriban arrafelé lakott – a többiek meg folyamatosan csatlakoztak hozzánk, munkájuk végeztével. De elöljáróban mi ketten beugrottunk abba kis presszóba, ami tér és a Lehel út (vagy Béke út) Újpest felöli jobboldalának sarkán áll. Szinte nem volt vendég, a kedves fiatal felszolgáló egyből ott termett az asztalunknál, kérdvén, hogy mit parancsolunk? – Unicumot tetszene hozni nekünk? – így Miki. – Természetesen, kettőt? – így a hölgy. – nem kezicsókolom, hatot-hatot. Ezt hogy értsem? – lepődött meg a felszolgáló. Mert most ez a szám, olyan szimpatikus nekem. Persze aztán később a szállingózó haverok mindegyikének jutott Unicum, de a rendelés pillanata frappáns volt.  

 

Kép    

 Az ultihoz való különös érzéke legendaszámba ment, ami nem azt jelentette, hogy verhetetlen volt, de majdnem. Hogy neki balul ütött volna ki sok partis napszak az legfeljebb  olimpiai évenként fordult elő vagy ritkábban. A másik legenda szervezetének alkohollal szembeni ellenállása volt, ahogy ő mondta valami vérnyomás problémának köszönhetően. Nem ártott neki konyak, se pálinka, de más italféle sem.

Valljuk be, akkoriban, eléggé iszogatós ország voltunk, a munkahelyeken olyan névnapozások folytak irodákban, műhelyekben, hogy a forgalom egy közepes italboltéval vetekedhetett volna. Ehhez jött még Cselényinek a protokoll, hiszen ahol két vezető leült megbeszélni akármit, ott a második kérdés már az volt: iszol valamit? Vagy: tölthetek egy konyakot? Netán: mivel kínálhatlak meg? És már nyílt a szekrény és már csendültek is a poharak. Cselényi Mikinek naponta többször is volt egyeztető megbeszélése gazdasági vagy politikai vezetőkkel, így aztán, a helyszíntől függően hol ő volt a kínáló, hol öt kínálták. De ittasan még a nap végén sem láttuk soha, legfeljebb „érintettnek”. Olyankor több baja akadt a sziszegő hangok kiejtésével, de azon kívül semmi. Sőt, hazafelé megszólalt a Fóti út elején, hogy nem iszunk e még egy sört a Madarásznál, mert sok volt a rövidekből a nap folyamán.

Még, hogy sok volt, és nem látszott rajta? Abban az időben november 7-e szent ünnepe volt a munkásosztálynak, amikor fel kellett köszönteni a „hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok” vezéreit. Az Izzónak is volt valami testvér alakulata valamelyik hadseregcsoport kötelékéből, ahova november 7-éken el kellett a vezetésnek zarándokolni és inni mustárospohárnyi vodkákat a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságra, aztán a két párt örök barátságára, majd a Komszomol és a KISZ barátságára végül az örök időkre szóló szovjet – magyar fegyverbarátságra. Aztán ha a mieinknek nem volt szerencséjük kezdődött elölről az egész. Ha a vendéglátóknak nem volt szerencséjük, akkor Cselényi oldalán már a harmadik tiszt emelte a poharat, mert az első kettőt ki kellett húzni mellőle. - Miért nem jött olyan, aki bírja a "kiképzést" - mesélte másnap diadalmasan.        

A törvény nevében

A piával egyszer kerültünk nagyon meleg helyzetbe, amitől, így utólag ma is kiver a hideg. Országgyűlési, azaz népfront választás előtti napon történt, az akkor érvényben lévő szesztilalom idején. A sors vagy a szerencsétlen dátumválasztás úgy hozta, – nem emlékszem melyik évben volt – hogy az addigra már népszerű Tungsram Fesztivál táncdalénekes döntőjének napja a  Dallos Idában, a Magyar Pamutipar kultúrházában erre a megkülönböztetett napra esett. Az időpontot megváltoztatni nem lehetett, hát legyen! Természetesen a szabály betartására készültünk, csak nem hívjuk ki a sorsot magunk ellen, viszont én, mint a főrendező, úgy éreztem, hogy a zsűrit azért illik megkínálni. Olyanok ültek benne, mint Komjáthy György a rádió népszerű lemezlovasa, Keszler Pál, az ORI (Országos Rendezőiroda)akkori  igazgatója, Simon Gy. Ferenc a Magyar Ifjúság könnyűzenei rovatvezetője. Azaz, nem olyanok, akiket nem lehet megkínálni egy pohár itallal a szünetben, mert másnap magukon kívül lesznek, és mit tudni kire szavaznak? Szóval a színházterembe vonulás előtt egy korty és majd szünetben egy másik – terveztem én                       

 Óvatosságból még azt is megbeszéltük Illés Karcsival, hogy a segítők, az épülethez tartozó személyzet minden tagját kínálják, illetve itassák meg, nehogy valamelyik ruhatáros, vagy világosító feldobjon bennünket. Így is lett. Legalábbis ezt hittük! Mint utóbb kiderült egy valaki figyelmetlenségből kimaradt….

 Én voltam a műsorvezető, de nem emlékszem, hogy akkor még az Atlantis vagy már a Gallusz-trió kísérte a mezőnyt, minden simának tűnt. Szóval vezettem, vezetgettem az első részt, jött a szünet és ahogy lejöttem az énekesek közé, hangos beszólás: Réti János műsorvezető sürgősen menjen a klubhelyiségbe! Vagyis oda, ahol a hozzáértők dönteni készültek a verseny eredményéről.

 Amikor beléptem arról folyt a szó, hogy megint Naszvagyi Vili a legjobb, bár ez a Vincze Viktória nevű lány is tehetséges, szokott is szerepelgetni gyakran, de maradjunk a Vilinél! Hibátlanul énekel és a hangja csodálatos. Csak egy kicsivel lehetne szebb.

 Cselényi felém tartott hétmérföldes lépteivel és mintha sápadtabb lett volna, bár amúgy sem volt egy pirospozsgás. Erre, gondolom én is elsápadtam, mert ha a Miki sápad, annak nyomós oka lehet. Egy félreeső asztalhoz kísért, aminél két meglehetősen baljós kinézetű, barátságtalan fiatal férfi ült. Olyan 35 év körüliek lehettek.

 

 

 

Cselényi eddig nem szólt egy szót sem, ekkor viszont annyit mondott, „hogy ha megengedik, szeretnék a munkatársammal beszélni”. Azzal felállt és intett, hogy menjek vele a terem harmadik végébe. Leültünk az ott lévő üres asztalhoz. Rám nézett hamisítatlanul cselényisen és rögzítette a helyzetet:  – nagy szarba vagy Jani, mert ezek még be is vihetnek! Ha meg feljelentenek, akkor azt rendszerellenes magatartásért fogják tenni. Mit gondolsz mire értették a nem szabálysértést? De én se vagyok sokkal jobb helyzetben, mert, mint a felettesed, felelős vagyok mindenért, ami itt történik. –

 Ma azt mondanám: „lövésem nem volt”, mit lehetne csinálni, csak néztem Mikire kétségbeesve. És akkor….. kibújt belőle a Nagy Játékos. – Figyelj ide! Egyetlen esélyünk van, ezt meg kell játszani! Ha nem jön be, pechünk volt. De próbáljuk meg: szerintem ezek nem intézkedni jöttek, hanem inni akarnak! Máshol esélyük nincs rá a környéken. Töltsd nekik a söröspoharat jó félig konyakkal, a tetejére meg önts egy kis kólát és add oda nekik! Így történt!

Amikor belekortyoltak, megjegyezték, hogy furcsa íze van a kólának, de azért nem rossz. Jól esik nekik, mert már órák óta szolgálatban vannak. Sejtelmes mosollyal, kézfogással távoztak, annyit téve hozzá, hogy azért vigyázzunk, mert mások nem biztos, hogy ilyen elnézőek lesznek. A harc eldőlt: Cselényi nyert! Én meg nem vesztettem.

A választást követő napon Illésné, „Mami” – így hívta Miklós és az egész apparátus – a világ legaranyosabb kis öreg takarítónője mesélte, hogy a férje, szinte minden nap berúgni, de olyan rettenetesen soha, mint amennyire a választások előtti napokon, szesztilalom idején.

Cselényi a négyzeten 

Cselényi Mikiből egy sem lett volna kevés, de belőle kettő volt: Cselényi Dezső, az ikertestvére révén. Agrár végzettségű szakemberként dolgozott, de politizált is nyilván szakmai előmenetele meggyorsítása érdekében. Neki is volt érzéke az érvényesüléshez, elvégre ikrek voltak. Még, hogy ikrek?! Én olyan hasonlóságot, mint amilyen kettejük között volt még életemben nem láttam: kinézetre, termetre, alkatra tök egyformák voltak. Az arcuk, ha egymás mellett láthattuk őket nem volt teljesen copy, viszont – és ez volt a döbbenetes – a hangjuk, a beszédtechnikájuk, a szóhasználatuk és a gondolkodásmódjuk is teljesen megegyezett. Sőt a mozdulataik és beidegződéseik is. Mikinek például volt egy aprócska reflexe, hogy időnként, beszéd közben villámgyorsan, láthatatlanul végigfutatta nyelvét a szája szélén. Dezső ugyanúgy.

 

Egyszer én is „megettem” a Miki a négyzeten vagy az ikerpár gyök alatt sztorit. A csillaghegyi strandon történt, hogy második feleségem Edit társaságában pancsoltattuk Tímea lányunkat a gyerekmedencében, amikor észrevettem, hogy másik oldalon ott üldögél Cselényi a medence szélén. Nézelődött körbe-körbe, így sikerült elkapnom egy pillantását, amiért heveny integetésbe kezdtem. De Cselényi továbbfordította a fejét, tekintete már ki tudja hol járt? Ez nem létezik, hát nem inkognitóban van, nem csajozik, hogyhogy nem int vissza, hogyhogy nem ismer meg? Vagy nem lát idáig? Másodszor is alkalmam kínálkozott megismételni a hadonászást, de belőle másodszor is közömbös elfordulást váltottam ki. Ennek fele se tréfa, hát ne szórakozzon velem – gondoltam: szép komótosan megkerültem a medencét és odaléptem hozzá. Csak a lábmosó választott el bennünket egymástól. – Szia. Mi van veled, nem látsz el a másik oldalig? – Szervusz, találkoztunk mi már valahol – kérdezte (külön poén, hogy hónapokkal azelőtt egyszer tényleg találkoztunk, amikor az Izzóban Miki bemutatni nekünk, ámulásunkra és bámulásunkra, az ikertestvérét) – Még, hogy találkoztunk, hát ne szórakozz velem Miki! – mondtam félig meddig kikelve magamból. – Elnézést, de itt valami tévedés lesz – állt fel ő – engedje meg, hogy bemutatkozzam: Cselényi Dezső vagyok. – Én meg Réti János. De az istenit Dezső, hát még találkoztunk is az Izzóban, Miklós irodájában. – Szevasz János, tényleg így volt, de én sem ismertelek meg téged. Semmi gond, tudod hányszor fordul ilyen elő velem? Még beszélgettünk egy ideig, hogy ő hogy van, meg én hogy vagyok, egymástól, mondjuk 30 centire, de percek múlva is kételkedtem benne, hogy nem Miklóssal beszélgetek e mégis, csak meg akar tréfálni.

 

 Kép

Ez nem volt tréfa, de a Gépelemes sztori annál inkább. Miklós akkor már kerületi munkatárs volt és ezen belül az Újpesti Gépelemgyár instruktora. ( Az instruktorság azt jelentette, hogy mindenbe beleszólhatott, mindenre rákérdezhetett a gyár gazdasági és politikai vezetőinél  és, persze tanácsokat adhatott, megoldási javaslatokat tehetett, amit nem volt ajánlatos figyelmen kívül hagyni a döntések meghozatalában.) Rendszeresen kijárt a Gépelembe értekezni, konzultálni, mert hivatalból mindig meg kellett hívni és ő gyakran meg is jelent a legfelső vezetés megbeszélésein. Egy alkalommal, amikor Dezső megint meglátogatta (ő valahol vidéken élt), Miklós a gépelembe készült és elhívta magával. Sőt, mi több – ekkor jött a Cselényi ötlet – kitalálta, hogy Dezső menjen be a mosdóba és ott várjon egy kicsit. Az értekezlet megkezdődött Jochlik Lajos igazgató irodájában. Cselényi ott tárgyalt Antal György Műszaki Igazgatóval, Bálint Görgy párttitkárral, Tauber Egon Szakszervezeti titkárral, Antal Józsival, aki Füredi Ferit követte a KISZ titkári székben, meg Varga Pistával, a kerület reprezentatív fiatal fizikai munkásával, amiből országgyűlés képviselőség lett egy ciklus idejére.

Szó szót követetett, egyszer csak Cselényi elnézést kért és kiment………És Dezső ment vissza helyette! Már eltelt vagy húsz perc és az asztalt körül ülők közül senki nem vette észre, hogy nem Cselényi Miklós, hanem Cselényi Dezső képviseli a kerületet. Persze nagy derültség támadt, amikor Miklós visszament és kiderült a turpisság.

 

Dezső Izzós látogatása után persze nem mulasztottam el megkérdezni Miklóstól, hogy neki, mint felkent, hivatásos materialistának, mi a véleménye arról, hogy az egypetéjű ikrek génjei valami furcsa módon összehúzhatnak akár az egymástól való távolságtól függetlenül is, ahogy erre romantikus kalandfilmekben láttunk néhány példát. Korzikai testvérek, Fekete tulipán stb.

Jani, igaz! – vágta rá azonnal. – Most nem azt mondom, hogy nap, mint nap, vagy azt, hogy mindenben, de amikor Dezső Székesfehérváron kórházba került én itt Pesten, minden előjel nélkül olyan rosszul lettem, hogy orvost akartak hívni hozzám Másnap tudtam meg, hogy őt abban az órában operálták. Van ilyen. –

 ...vagy semmit

A bejegyzés látogatója amikor idáig ér az olvasásban szememre vetheti, hogy miért vagyok úgy oda Cselényivel? Mert jó, sokat bírt inni, nem hagyta a társaságát becsapni étteremben, volt egy ikertestvére, akivel csináltak egypár rendesebb ugratást. De mitől a legenda, az egyszeriség, a megismételhetetlenség?  A karaktertől, ami sajátja volt és utánozhatatlan. A hatást, amit a környezetére gyakorolt, csak érezni lehetett, leírni nem.  Olyan személyiségjegyek együtteséből „tevődött össze”, hogy vezető lett volna a cserkészek, a bálnavadászok, a sziú indiánok között is, de Afrika dzsungelében vagy az alaszkai eszkimók jégmezein szintén. Nem ideológiai, hanem emberi alapon, természetes kiválasztódással.

 

Kép

De hab is van a Cselényi - tortára! Ha Magyarországon lenne Vezetői Akadémia, akkor ott két Cselényi tanszéket kellene működtetni. A "Legyetek jobbak, ha tudtok" és a "Segítség?Győzünk" katedrát.             

Negyvennégy év munkaviszony után elmondhatom, hogy ismertem néhány főnököt, vezetőt, de egyre nem emlékszem, aki magánál hozzáértőbb, ha úgy tetszik bizonyos szempontból tehetségesebb beosztottakkal, középvezetőkkel vette volna magát körül. Még csak az kellett volna! Hogy kiderüljön ő vagy ő rátermettebb nála? Ha ebbe belegondolunk kezdhetünk félni. Képzeljék el, ha valahol az első számú góré nem valami hatlövetű zseni és csak magánál kisebb képességűekkel veszi magát körül, ami így folytatódik lefelé folytonosan, akkor még belegondolni is szörnyű, milyen lesz „legalul”, a végrehajtás szintjén a közvetlen irányítás?

 Egyszer kint volt a Budapesti KISZ Bizottság fél apparátusa a mienknél valami rendezvénysorozatban való közreműködésünk miatt. Részleteket nem tudtunk, nem voltam meghívva. Egyszer csak jelez a személyhívóm. Cselényi! – Gyere át légy szíves, az elvtársak kérdezni akarnak tőled valamit – Oké – és már mentem is. – Nekem ez a rész magas, nem értek hozzá – így Miklós - viszont bemutatom Budapest első számú kultúrosát. Beszéljétek meg vele. Amit ő fog mondani, az lesz a mi álláspontunk. Így történt, megbeszéltünk mindent sőt, még ők mentek el nyitott kérdésekkel, amire viszont választ vártunk. De hasonlóképpen játszódott volna le a jelenet az ifjúsági szakmai versenyek vagy a sportrendezvények esetében is Vígh Karcsival, illetve Ritter Mikivel a „főszerepben”.

 Ám mindennek a teteje a "Segítség? Győzünk!" Tanszék lenne, aminek az alcíme az is lehetne, hogy Cselényi és telefonjai. Elöljáróban nyugodtan kijelenthetjük, hogy közvetve vagy közvetlenül mindenki ismer ma is különböző hatásfokú, kapcsolati tőkével rendelkező vezetőt, akit alkalmasint, ha rá van utalva felkeres és a segítségét kéri. Ilyenkor a következő válaszok hangzanak el: „Értelek. Utána fogok nézni és kereslek!/ Ha hallok valamit, nem felejtkezem meg rólad./ A héten elutazom egy konferenciára, de ahogy megjöttem körülnézek. Hagyd a számod – meg az e-mail címedet – az asszisztensemnél. Ő fog keresni. /Nem lesz könnyű, de valami majd csak adódik Bízzunk benne” Vagy: „majd a szabadságom után,/ majd az ünnepek után. Biztosan alakul valami"/. És többet se telefon se semmi, se hang se kép! Kit érdekel ma a másik ember élete?

 A kivétel Cselényi volt! Mert Cselényi Miklós ilyen esetben AZONNAL, igen, még ugyan abban a pillanatban a telefon után nyúlt és kezdett intézkedni! Szuper kommunikációval, ha kellett újabb alternatívák felvetésével, konkrét válasz, határidő baráti kierőszakolásával. Hogy hova kell menni és kit kell keresni?

Amikor utoljára találkoztunk, már túl volt a kisdoktoriján és egy szövetkezeti szövetség elnöke volt a belvárosban. Hívott, hogy menjek hozzá dolgozni marketing területre, de család, tanulás és az újságírás szentháromságából nem nagyon akartam kigubancolódni. Már úgy kialakultak körülettem a dolgok, nem volt ingerenciám újra felépítgetni valamit. Pedig mellette nem lett volna nehéz.       

Aztán hírét vettem szörnyű betegségének, aminek következtében 1999 nyarán, 56 évesen meghalt. Szeretett Újpestje és Balatonja között egy kórházban, szenvedések között. A temetésére nem tudtam eljönni. A búcsúztató állítólag úgy fejezte be, hogy már biztosan ultizik a másvilág valamelyik szegletében arkangyalokkal és ördögfiókákkal, de meghagyta, hogy ha valami baj van, hívjuk! Mert ha tud, segít.

Bevallom. Néha magamban már kértem a segítségét. Mert ha tud, segíteni fog!       

 .           

Kép

 

 

                                                                              

                                                                                                                                                                                       

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

diosd

(Cselényi Dávid, 2011.01.22 21:24)

Nagyon szép... :'(

diosd

(cselényi péter, 2011.01.20 16:28)

nagyon nagyon megható :-) van ennek valahol teljes kiadása? köszöünöm az írónak

botondau@citromail.hu

(Cselényi Botond, 2011.01.15 08:20)

Soha nem könnyeztem meg még ennyire Édesapám emlékét,mint a Cselényi Regényt olvasva.Köszönöm!
Hol találok még fejezeteket a Cselényi regényből?
Üdvözlettel

Cselényi Botond

Vilmos_Szabo@hotmail.com

(Vilmos szabo, 2011.01.05 14:59)


Köszi Reti Jani

zsotza04@gmail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2011.01.05 09:53)

Szerintem nem voltam egyedül,aki várta az újabb cikkeket... jó volt olvasni! Köszönöm!

kiss@dunakanyar.net

(Török Monika, 2011.01.04 22:57)

a mail-címem természetesen így helyes...
amúgy meg: http://torokmonika.blog.hu/

kiss@dunakanar.net

(Török Monika, 2011.01.04 22:51)

sírok, rívok, meg vagyok hatva...
olyan jó olvasni ezeket a történeteket (tudok ám egy jó korrektort, kedves szerző! :)) - egyébkén annak a bizonyos török robinak meg én vagyok a lánya :)