Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyszer volt Török Robi

2011.02.17

 

Jó, ha két kocsi állt a taxiállomáson a városközpontban, az IKV (Ingatlankezelő Vállalat) épülete előtt. A droszt, amikor tele volt, kinyúlt egészen a nagy ABC (ma Match) elé. De azon a délelőttön, akkor, egy vagy két kocsi várt utasára az árnyékban.

Szépen sütött a nap. Beültem az elől álló anyósülésére, vigyázva közben, hogy meg törjön a selyempapírban a virágom. A Robi virága. – A Megyeri temetőhöz legyen szíves – mondtam a sofőrnek, aki nyomban indított.

Az akkori közlekedési rendnek megfelelően tett vagy harminc métert, aztán csinált egy balkanyart. Nagy ívben, megkerülte a 10-es és 55-ös járdaszigetét, ráfordult az Árpád útra, onnan jobbra az István útra (vagy akkor Bajcsy Zsilinszky út volt?) és húzott a Deák utca, Nádor utca irányába és úgy tovább a temető felé.  

Nem beszélgettünk, pedig a taxiban szólni szoktam a vezetőhöz. Most csak néztem a semmibe. A Türr István utcánál járhattunk, amikor ő szólalt meg. – Ma mindenkit a Megyerihez viszünk. Már vagy egy órája. Meg is kérdeztem az előző utastól, hogy kit temetnek? Az illető annyit mondott: meghalt a Török Robi. – Igen, az ő temetése lesz – tettem hozzá tömören. Észre sem vettem, hogy én is úgy mondtam a rideg tényt, mintha őt mindenkinek ismerni kellett volna. – Megkérdezhetem, ki volt ő, mert ennyi temetőfuvarunk nem tudom mikor volt. – Az Izzós fiatalok legnépszerűbb vezetője. Régebben. De ismerte és szerette egy egész nemzedék Újpesten. –  Mi történt vele? – Infarktus – Ekkorra meg is érkeztünk a főkapuhoz. Fizettem, és indultam befelé, köszöngetve a sok ismerősnek az egyre sűrűsödő tömegben.

Kinn a szabadban volt felállítva a ravatal, rajta az urna. Azt nem tudom hogy jutottam oda Pötyihez, Robit feltétel nélkül szerető és nagyszerűen kiegészítő feleséghez, meg a helyezettel kezdeni talán még alig tudó Mónikához, imádott lányához, részvétet nyilvánítani Azon kívül mit lehetett volna mondani kettőjüknek? De semmire nem emlékszem. Hogy kik beszéltek és mit mondtak,  mert szinte kábult volt az egész, majdnem egykorú tömeg, nem akarta elhinni, hogy Török Robi meghalhatott. Annak a napnak a hajnalán, amelyiken hazaengedték volna a kórházból..

 

Kettőnk ismeretsége az ő odakerülésükkel, az új apparátus felállásával kezdődött. Bennem buzgott a lelkesedés a kultúraszervezés iránt, márpedig akkoriban az ilyen ingerencia a sokat és nem feltétlenül pozitív előjellel emlegetett agitprop titkárok hatáskörébe tartozott. És Török Robi az Izzó KISZ agitprop titkára volt sőt, a legenda szerint Cselényi azzal a feltétellel vállalta a titkári funkciót, ha a Török Robit adják mellé agitprop titkárnak. Teljesítették. Jól tették. Mert Robihoz fogható agitprop ihletésű, adottságú, tehetségű személyiség aligha volt a „tors közt kelőben”.  Azt az emberi kapcsolatokra épülő, arra hagyatkozó, minden humán indíttatásra nyitott és azokat fáradhatatlanul motiváló feladatkört mintha neki találták volna ki! Mintha ő lett volna az agitáció és propaganda megtestesülése. Jó értelemben.  Folyton izzó kisugárzással, amit fergeteges kommunikáció közvetített.

 

Csak úgy történhetett, hogy felhívhattam, ő azt mondta, hogy menjek, én meg betoppantam hozzá Beck Laci volt szobájába. Biztosan az íróasztalnál ült és telefonált, mögötte az ablak, amin át az Audion épület napsütötte sárga falára lehetett látni, meg a műhelycsarnokok ablakainak csillámló üvegtábláira.

Nekem beszéd közben intett és mutatta, hogy üljek csak le a fal melletti dohányzóasztal mellé, valamelyik karosszékbe.

Amikor befejezte a telefonálást, maga is kiült az asztalka mellé, de előbb széles gesztussal odalépett hozzám, kezet nyújtott, bemutatkozott. Magas, csupa kéz és láb, erős testalkatú, fekete hajú, kreol bőrű volt és akkor olyan 26-27 éves lehetett. Átvetette a lábát, a térdére könyökölt  és figyelt rám. Érdeklődő szeméből, a tekintetéből akkor is és később is mindig az volt kiolvasható, hogy figyel arra, aki beszél hozzá, mert érdemben akar válaszolni.

 

Bizonyára nagy elánnal előadtam neki, hogy milyen rendezvényeket szeretnék, meg, hogy van már egy kis irodalmi színpadom, amit a Rádiócsőben szerveztem. Hogy jó lehetőségeket érzek a majdani klubban, meg szervezhetnénk kiállításokat a tárgyalóban, sőt, kirándulást például Nógrád-verőcére, meg ilyenek. Biztosan észrevette bennem a megszállottat, mert bíztatott, hogy írjam le az elképzeléseimet, fogjak bele, készítsem elő a programokat, ő segíteni fog, plusz összehoz néhány hozzám hasonló lelkessel (az is  lehet,  hogy „buggyant  agyú kultúrost” mondott), de tény, hogy  együttműködésünkre pecsét került.

 

Na, most jön a neheze! Mert itt kezdeni kellene sztorik, történetek, Török Robi anekdoták felidézését, de ilyenekről nem tudok, mert ő volt az „egy és „oszthatatlan” Török Robi, aki mindig azonos volt önmagával, a környezetével és a helyzettel. Így alakult ki és így működött körülötte a Török Robi varázs. Mindig mindenkire hatással volt: ahol megjelent ott rá kellett figyelni, jelenléte érződött az egész társaságban még akkor is, ha csak a sarokban beszélgetett valakivel. Ennyi év és ennyi emberrel való ismeretséggel a hátam mögött, most azon gondolkodom, hogy találkoztam e hozzá hasonló temperamentumú, szuggesztivitású, lendületű, stílusú, humorú, kisugárzású, élet igenlő, hatásfokú emberrel mint ő volt? És mindig arra jutok, hogy nem!                                                       

Ahogy olyanra sem emlékszem, aki komoly ellentétbe keveredett, netán haragot tartott volna vele. Robi maga volt a forgószél: pillatokra megállította másokban a levegőt, de a következő pillanat neki már tényleg a következő pillanat volt. Harag nélkül, indulat nélkül, szellemesen, könnyedén „lépett át” minden konfliktuson. Többnyire feloldva, „kipipálva”, elfelejtve. Mai keletű katonai fogalommal élve abszolút „gyorsreagálású” volt. Mindennel mindig együtt élt és mindenre azonnal reagált.

 

Olyan plasztikus stílus jellemezte, hogy a mai napig is előjön belőlem olyan kifejezés, kép vagy hasonlat, amiről rájövök, hogy ez a Török Robi szövegkészletéből való! Például előszeretettel nevezte beszélgetés közben a fiatal srácokat „motoregérnek”, az ugyancsak fiatal lányokat „aranyegeremnek”. A már asszonysorba serdülteket „tyúkeszű nősténynek”, vagy ,választékosabban, „tyúkeszű némbernek”. De ebben mindig barátság volt és szeretet. Ő az ismert mondást, hogy  „a néma gyereknek az anyja sem éri a szavát” átváltott arra, hogy „ a béna távírásznak az anyja veri a billentyűjét” Ilyenek és ezekhez hasonlók – „csintalan arab gyerek ne játssz a tevéd púpjával” – csak úgy áradtak belőle. Mindig a pillanatnyi hangulathoz illően.

 

Azért két eset idekívánkozik. Az egyik: ünnepi nagyrendezvényünk műsorába meghívtuk a minden VIT-et (Világifjúsági Találkozót) megjárt, a szocialista tábort végigénekelt mozgalmi  sztárénekest, akiben lehet, hogy volt már némi „hangulatjavító”, de tény, hogy fellépésére várva csinos műsorvezetőnket molesztálni kezdte a színfalak mögött. A lány, aki később tévés lett, igaz hangmérnök, nem tudott szabadulni tőle ezért szólt Robinak, aki a program felügyelője volt. Török Robi pillanatok alatt hárította el a problémát! Közölte a művészúrral, hogy nem fizeti ki a gázsiját, de ha ez nem elég akkor beviteti a kapitányságra. – Hát azt hiszi, hogy szórakozhat?– jött ki lendületesen a kulisszák hátteréből, ahol a rövid párbeszéd lezajlott. És már újra humorizált, intézkedett, mintha mi sem történt volna. Közben még megjegyezte – még mindig jobban járt, mintha a Tógát hívtam volna segítségül, hogy itt ez az énekes az anyánkat szidta.

 

Kép A Másik sztori vidámabb és nagyon jól jellemzi Robi észjárását.

A szokásos nyári Balatonszemesi táborozásunk napja volt, hogy melyik évben, már nem tudom, de nem is lényeges. Szóval utolsó nap, a hazautazás napja. Azért még búcsúfürdésre lementünk a Balcsira megmártózni, de már jöttünk is vissza, mert koradélután indult a vonatunk Pestre. Ott jöttünk el az általunk „Sárga Tengeralattjáróra” keresztelt kocsma kerthelysége előtt és az ördög persze nem nyugodott bennünk: - igyunk valamit búcsúzóul! Nosza, be is mentünk és letelepedtünk az akkor már rendesen tűző napon, a két összetolt vasasztal mellé a fa rácsozatú vasszékekre.

Robi odafőurazta  a pincért, majd teljesen meglepő módon azt kérdezte tőle,  hogy pontosan jár e az órája? A fiatalember zavarában, azt se tudta mit feleljen, bizonytalanul csak azt motyogta, hol az órára nézve, hol Robira, hogy hát az egy Cornavin, két éve vette és ő meg van vele elégedve. Nem mondja, hogy néha nem szokott egy-két percet sietni vagy késni, de általában  megbízható, szóval pontos. Frankó – mondta Robi – akkor egyeztessük óráinkat és legyen szíves 6 percenként hozni nekünk egy kör házmestert (korsóba mért 3 deci bor és 2 deci szóda, vagy fordítva). Persze nem lett két kör se, mert még csomagolni is kellett, de a rendelési jelenet hatásosra sikerült. Mindenki jót derült az igazán Robira jellemző poénon és a pincér srác is mosolyogva hozta ki nagy peremes tálcáján a házmestereket.

 

Kép

Amúgy szomszédok voltunk az Izzó lakótelepen. Egy házban laktunk a Reviczky utca és Káposztásmegyeri út sarkán. Két ház épült egy ütemben oda, egymás mögé. Mi – Cselényiék, Robiék     az elsőben laktunk, aminek a tűzfalát fémből hajlított nagyméretű kompozíció díszítette, ami játszóteret és labdázó gyerekeket ábrázolt. A mögöttünk lévő ikerház tűzfalára került díszen meg munkából hazatérő dolgozó nő és férfi alakja volt kivehető. Nekünk se kellett több, hogy poént csináljunk az alkotásokról. Robi egyszer hazafelé  kifejtette, hogy milyen jól osztották a lakásokat. – Mert lakhatnánk mi abban, amelyiken a dolgozó siet haza munkából? A nyavalyát. A játszótér a gyerekekkel, az igen! Mert nálunk a jelszó: fő, hogy a gyerek napon legyen!

 

Kép

 

A késői hazamenések, a görbe esték, úgy lettek, hogy a kisebb szervezeti egységek sorban tartották klubestjeiket és alig volt , amelyik ne hívta volna meg a Robit. Szerették a társaságát és bizony egy-kettőre 10- ½ 11 vagy 11 lett a „csapatépítésből”. Táncolni nem táncolt, inkább  beszélgetett. Beült az ablak melletti hosszú sor közepére, ott aztán körbevették rendesen és pillanatok alatt ő lett a társaság és a társalgás középpontja. Néha ment át a játékterembe, ahol asztali focizott, azaz csocsózott, amíg meg nem fájdult a dereka.

 

Szóval ilyen, valljuk be sokszor felesleges túlórázások után, ha együtt keveredtünk kimaradásba, gyakran szólt oda nekem amikor a ház közelébe értünk: – Jani! Nem gondolod,  hogy tartanom kellene egy lakógyűlést? – Nem Robikám ezt hagyjuk ki, ha jót akarsz! – Először azokhoz szólnék, akik alszanak, mert honnan ez a modortalanság, hogy aludjanak, amikor én még ébren vagyok? Másodszor azokhoz szólnék, akik még ébren vannak, elvégre micsoda pofátlanság figyelni a függöny mögül, hogy ki mikor jön haza és miket beszél az utcán? Azonnal húzzanak az ágyikójukba, aztán szunya! –

Persze lakógyűlés nem lett, de elköszönés előtt még jót röhögtünk az elképzelt hatáson.

 

Felesége, a kis törékeny, csillagszemű Pötyi, meg csak várta haza békésen, türelemmel. Robihoz kellett ám tolarencia rendesen. És Pötyiben volt. Mert nagyon szerette a Robit, Robi meg nagyon szerette őt. A házasságuk lehet, hogy nem volt a szó idillikus értelmében jó, mert az egyik fél több áldozatot hozott a kapcsolatért, mint a másik, de nagy, olyan igazi olaszos, mediterrán szerelem volt az alapja, amiben semmi áldozat nem volt sok. Még az sem, hogy Robi elmondása szerint Pötyi hozzá hasonlóan tehetséges vezető alkat volt, tehát számára is nyílhatott volna karrier a maga területén, de abban megegyeztek, hogy egy házasságban csak egyik fél építhet politikai előmenetelt magának, ahogy fogalmazta: egyikük lehet függetlenített „forradalmár”, a másiknak otthon kell helytállni.  Úgy mesélte, hogy ők ketten kisorsolták, melyiküké legyen a marsallbot? Robi nyert, Pötyi pedig tartotta a családi tűzhely melegét, nevelte Mónikát és várta Robit. Állandóan, türelmesen és fáradhatatlanul. Amikor dél körül Robi felhívta a divatszalont, aminek Mónika a vezetője volt,  legtöbbször úgy szólt bele:–  Török? Itt is Török! A szentségit akkor már megint magammal beszélek. –                                                        

                                

Robi, amúgy nem volt direkt politizálós típus, nem nyomta „töményen a maszlagot”. Szerette magával ragadni és magával is tudta ragadni a környezetét, de nem ideológiai értelemben, hanem , mindig valami konkrét helyzet konkrét megoldásában. Ezt a hitvallását egy kerületi küldöttértekezleten tett felszólalásában nagyon tömören úgy fogalmazta meg, hogy „mindig azt mondjuk, hogy tegyünk meg mindent elvtársak, vagy meg kell tennünk mindent elvtársak ezért, azért vagy amazért, pedig nem mindent kell megtenni, hanem azt a soron következő egy dolgot, amit viszont meg kellene tenni! Ha azt hangoztatjuk, hogy  mindent megteszünk, akkor szinte biztos, hogy nem teszünk semmit.” Ez a gondolata időtlen igazságról szólt. 

 

Mindenütt ott volt és mindenütt, mindig helyzetben. Szünet nélkül vibráló, sugárzó egyénisége, nem tudott nem jelen lenni, ahol jelen lehetett. Ha akarom, ma is látom előadni, felszólalni, hozzászólni. Focizni Szemesen a kispályán vagy fejelő párbajt vívni a vízben, táncolni Pötyivel az ifjúsági vezetők bálján, csocsózni a játékteremben, asztalfőn ülve osztani a poént, sörözni a klub pultjánál. És vidám keserűséggel csettinteni, amikor kérésére felhangzott a Corvina sikernótája, az „Úgy el száll az idő…” Még énekelte is – ezt az egyetlen számot  - kissé rekedtesen, úgyhogy Soltész Rezső eredetijével nem vehette fel a versenyt.          

 

Aztán elkerült az apparátusból, pontosabban lecserélődtek a funkcionáriusok, jött a nagyon szimpatikus , de egészen más stílusú Pál Laci nagyon szimpatikus, de egészen más stílusú csapata. Robi a gyár „civil életének” fogaskerekei közé került, amit nem tudom, hogy viselt? Az ő közege az ifjúság volt, a lendület, a hajrá! Aztán – már nem voltam az Izzóban – hírét vettem a betegségének. Infarktus 37 évesen, kórház, intenzív osztály, majd lassú fölépülés. Aztán azon a hajnalon, 1977. június 15-én, amikor délután hazaengedték volna, mégsem bírta tovább a nagy fordulatszámhoz szokott és mindent  bírni akaró szív és feladta ezt az életet. Az „úgy elszálló idő” búcsút intett neki. És az egyik júliusi nap délelőttjén elindultak a taxik a Megyeri temető felé. Elindult egy egész újpesti korosztály, hogy utoljára ott legyen, hogy együtt legyen Török Robival. 

 

Már nem tudom hogyan, kitől kaptam a halálhírét, csak arra emlékszem, hogy hazamentem – anyáéknál laktam akkor a kis szobában – és feltettem a lemezjátszóra, nem tudom miért Neil Diamond nagylemezét, amin az első szám a 71-es világslágere volt. Az  „Én vagyok…..Én mondom” (I am….i said), aztán csak megálltam a szobaközepén, néztem ki az ablakon és patakzottak a könnyeim. Anya jelent meg ekkor az ajtóban és azt kérdezte – Mi történt Jancsikám? – Épp felívelt a dal refrénje nekem meg válaszolnom kellett: – Maghalt a Török Robi – Anya azt mondta – Jézus, Mária! Hát hány éves volt? – Neil Diamond hangja  szárnyalt a szobában, én meg akkor már zokogtam.

 

<iframe title="YouTube video player" width="480" height="390" src="http://www.youtube.com/embed/nfbOHebiBgw" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

 

Záradékul: Török Robi lánya, Mónika újságíró lett, négy gyermek édesanyja. A négy unokáé akiket a már nem ismerhetett meg és a gyerekek sem lepődhettek meg azon, hogy az ő nagypapájuk egy varázsló, aki mindenkit el tud varázsolni. Pötyi, a drága és örök feleség 30 évvel élte túl Robi halálát. Egy olyan világ színfalai között, ami számára már nem volt azonos azzal, mint, amiben együtt éltek. Nem tudom, hogy volt ereje naponta szembenézni a sajgó hiánnyal, hogy az ő Robija nincs többé. Amikor meghalt, Mónika elhamvasztatta, egyúttal  kivetette Robi urnáját a Megyeri temető falából. Szentendrénél  bérelt egy csónakot és földi maradványaikat a Dunába szórta 2007.augusztus 13-án. Már örökre együtt vannak, és együtt tartanak Újpest felé a végtelenen át.                    

 

 

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Beck Laci?

(Beck György, 2012.10.17 07:58)

Kedves János,
Beck Laci távoli rokonom volt és szinte semmit nem tudok róla. Megemlítetted ebben az írásodban.
Hálás lennék, ha ezzel kapcsolatos emlékeidet is le tudnád írni
Köszönöm: Beck György (nem Vodafone vezérigazgató :-)

katona@aulos.t-online.hu

(dr.Katona Pál, 2011.02.21 10:03)

A Robi halála annak idején bennem is a tiédhez hasonló érzéseket váltott ki, különösen azért mert a generációnkból ő volt talán az első, aki elment és ez rádöbbentett arra, hogy talán mi sem vagyunk halhatatlanok. Jó volt olvasni a visszaemlékezést, köszönöm.
Pali

szelko.sandor@chello.hu

(Szelkó Sándor, 2011.02.20 23:02)

Kedves János.

Igaz, szép megemlékezést írtál Török Robiról.
Köszönöm.

kiss@dunakanyar.net

(Török Monika, 2011.02.19 02:51)

és még valami.
apámtól, anyámtól sikerült valami nagyon kusza egyveleget örökölnöm.
apám temperamentumát, anyám szívósságát.
apám depresszióját, anyám szívszakadását.
nagyon furcsa érzés volt olvasni apámról, anyámról más tollából. megjelent egy könyvem (A nagy Ő - Stock Kiadó), nagyjából csak apámról meg rólam szól.
aztán lassan, túl lassan jöttem csak rá, hogy ayám mit adott nekem.
a pötyi, igen.
nálunk, a konyhában halt meg.
elmosogatott, megtörölte a kezét, még odaszólt a legnagyobb és a legkisebb unokájának, majd összeesett és meghalt.
az arca nyugodt volt és békés.
mint aki már harminc éve vár erre, csak itt voltam neki nyűgnek.
jó, nyilván nem pont így van, de mégis így érzem.
a fiam, a négy gyerek közül a harmadik, előásta a nagypapa, a törökrobi fotóit, amire én képtelen voltam, hiába könyörgött jános, egyszerűen nem voltam alkalmas rá - elővette, végignézte.
ő volt az a gyerekem, aki eljött velem a megyeri temetőbe, aki segített szétszedni a kolumbáriumot (fiúgyerek...) még aznap délután elhoztuk anyám hamvait is.
egy hétig üldögéltek a könyvespolcon a hálószobámban. egészen addig, míg ki nem találtam, mi volna mindkettejüknek az igazán jó.
nem állítom, hogy nagyon könnyű volt.
de nagyon szép.
és most már végre tényleg együtt vannak, békében.

kiss@dunakanyar.net

(Török Monika, 2011.02.19 02:23)

köszönöm, jános.
végigbőgtem, többször.
nyilván apróságokat másképp láttunk, de te már felnőtt voltál, én meg gyerek.
egy biztos: szerettük őket.
te így, én meg úgy.
azt még kell tudnotok, kedves villamos-látogatók, hogy majdnem utánuk haltam, amikor a dunán csónakázva a saját két lapátkezemmel pakoltam be apámat, anyámat a vízbe.
azt kívánom mindanyiunknak, hogy éljünk ennyire hevesen és haljunk meg kevésbé fiatalon.

zsotza04@gmail.com

(Kovács "Zsotza" Zsolt, 2011.02.17 14:42)

János...szép volt...Köszönöm,hogy Megírtad,és Publikáltad! R.I.P. Török Robi&Pötyi!