Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Enyhítő körülmény

2010.03.24

Milyen öröm volna, ha mindenkire emlékeznék, például a nagyszerű, „vagány”, segítőkész és nagyon ügyes titkárnőre, de ő csak halványan dereng bennem, majdnem látom is magam előtt, de mégse és a neve – talán a Galambos Gyuri felesége volt és Erzsi – biztonsággal nem jut eszembe. Ha jelentkezne e sorokat olvasva,  örülnék neki.

 

De jogalkalmazásra fel! Fegyelmi előadó lettem az osztályon, mivel jogi egyetemnek még a közelében sem jártam, nem, hogy bele. Viszont a fegyelmi eljárás levezetése nem igényelt széleskörű jogi műveltséget, hiszen a tárgyalások levezetésének volt egy kialakult gyakorlata, a fegyelmi jogkört az eljárás alá vont főnöke gyakorolta, én legfeljebb  – az általam ismert összehasonlító tapasztalatok alapján –  javasoltam egy határozatot, amit a főnök, mármint a vétkes dolgozó felettese vagy jóváhagyott vagy nem.

 

Az eljárás során meg kellett hallgatni a „bűnöst” , a kötelezettségeinek vétkes megszegőjét, a sértettet, ha volt ilyen a történetben, a tanukat, ha ilyenre nyílt lehetőség és persze kikérni a fegyelmi jogkör gyakorlójának véleményét, hogy milyen ítélettel sújtsuk az elkövetőt. Aztán „sújtottunk”. Én, mint a jogi osztály fegyelmi előadója adtam a töltényt, a joggal felruházott vezető meg „lőtt”. Megszületett a határozat, benne a számításba vett súlyosbító és enyhítő körülményekkel.

 

Nagy gyár volt a Tungsram Váci úti központja, elég sok ügyet tárgyaltunk hetente. Egyre jobban kezdtem belejönni. Többnyire egyszerű rutin esetek voltak, sorozatos késés, alkohol, durva összeszólalkozás, a közvetlen felettes tekintélyének csorbítása szemtelen megjegyzéssel, meg ilyenek. Megbánással és figyelmeztetéssel a végén, esetleg megrovással, ha visszaesőről volt szó.

 

De azért volt néhány emlékezetes esetem.

 

A Belföldi Szállítási Osztály egyik gépkocsivezetője ellen folyt az eljárás, akit a szomszédja, pedáns névtelen levéllel  bejelentett a vezérnek (igaz, kinek is írna egy „ jóindulatú” szomszéd, aki nem ismeri a gyár szervezeti sémáját), hogy a sofőr egy hétköznap, nyilvánvalóan munkaidőben egy kétajtós szekrényt hozott haza a gyár általa vezetett teherautóján, amivel nyilvánvalóan kárt okozott a népgazdaságnak.

A „gaztettet” tárgyalni kellett, mert a névtelen levelekkel a vezér vigyázott, nehogy ráfogja bárki is (ki tudja ki írja az ilyeneket), hogy semmibe veszi az alulról jövő, segítő kritikát.

 Kép

A fegyelmi tárgyalást korán reggelre, 7-re tűztük ki, mert az eljárás alá vont sofőrnek fuvarba kellett menni, az élet nem állhatott meg a két ajtós szekrénye miatt. Ő érkezett előbb, pedig én is pontos voltam, de már ott várt a „fegyelmi gyakorlójának” előszobájában és a titkárnőtől kapott kávét iszogatta. Úgyhogy gyorsan kezdtünk. Leült velem szemben a főnöki iroda tárgyalóasztalánál és rám nézett. Bőrdzsekis, negyven körüli volt a nem éppen hamvába holt fajtából. – Szóval, mi a probléma velem? – kérdezte – mert nekem dolgom volna Csepelen. Ismertettem vele a tényállást, a névtelen bejelentést és felolvastam neki a levelet.

– Az eszem megáll, hogy egyesek mire figyelnek és mihez van pofájuk? – mondta, miközben mosolyogva nézett rám. – Ennyi? – kérdezte, mert akkor ítéljen el. Érdekes, akkor nem állítottak fegyelmi elé, amikor a góréknak kellett bútorokat vinni a nyaralóikba, meg költöztetni a gyerekeiket. Akkor nem károsítottam a népgazdaságot. Most bezzeg a szomszéd éber volt és lesújtott rám. Nincs más hátra, mint a töredelmes beismerő vallomás! Kérem vettem egy kétajtós szekrényt a Dómuszban, másnap 11 tájban meg érte mentem a kocsimmal és elvittem haza. Nem, uram, ki kellett volna hívni a BELSPEDET! Ítéljenek el, csukjanak le, de hagy menjek, mert délig még vissza is kell érnem Csepelről a rézcsövekkel.

 

Mit lehetett erre mondani? Kapott egy szóbeli figyelmeztetést. Enyhítő körülményként vettem figyelembe, hogy nem rendszeresen hordott kétajtós szekrényeket a Dómuszból a lakására.

 

 

 

 

Az már komplikált eset volt, amikor a Kubába kiküldött spéci gépszerelő az üveggyárból kifele menet, a New-Yorki reptéren, magán kívül azt kiáltozta, hogy USA si, Kuba no! És nem szállt fel a havannai gépre. Három hét múlva követségi segítséggel haza jött. És most fegyelmit tárgyalunk ellene. Kicsit zavart volt a tárgyaláson, de nyugodtnak látszott. Meg nem történtté tenni amúgy sem tudta a dolgot.

Kép

 

 

– Több wyskit ittam a gépen, mint kellet volna, aztán valahogy elborult az agyam. Magam sem értem hogyan. Mást nem tudok mondani. – Nem is mondott.

Kiküldtük, hogy várjon a határozatra. A tárgyaláson részvevő főnökök  – ezúttal volt ott párt képviselő, meg szakszervezeti ez meg az is, meg a korábbi csoportvezetője – egyike- másika „vért akart látni”, azaz politikai szabotázsnak minősíteni a cselekedetet, mert hiszen micsoda szégyen ez és mit szólnak a kollegái?

 

Amikor éreztem, hogy kezd elvadulni a helyzet – akkoriban egy ilyen okkal való, elbocsátás egy életre elvágta volna – határozottan közbeszóltam, mint a jogi osztály képviselője, az ez eljárás törvényességének letéteményese. – Elnézést kérek elvtársak, de mi itt fegyelmi eljárás lefolytatására jöttünk össze, vagyis a munkaköri kötelességének vétkes megszegését vizsgáljuk. Nem  vagyunk sem politikai rendőrség, sem bíróság. Mi csak azért vonhatjuk felelősségre, hogy Kubában a számára kijelölt napon nem vette fel a munkát, és mindeddig igazolatlanul távol volt. Ha a titkosszolgálat, az elhárítás vagy az ügyészség tovább akarja komplikálni a dolgot, tegye. Az nem a mi dolgunk. Mienk csak az igazolatlan mulasztás.

 

Elbocsátást kapott. Felfüggesztve.

 

Hogy félelem volt e bennem valamikor? Hát volt. Egyszer.

Az eset egyszerűnek tűnt, két nő összeverekedett, azt hiszem a wolframban. Ott nem könnyű munka folyt, ezért nem is könnyű nők dolgoztak az üzemben. Több olyan, aki hajlamos volt könnyen, gyorsan összeszólalkozni. Tettlegességig.

Most se volt másképp, csakhogy az előzetes tájékozódásom alkalmával aki beszélt az esetről, mindenki másképp mondta el. Tanukat kellett behívni a tárgyalásra. Ilyen esetben az ő meghallgatásukkal szerencsésebb kezdeni, mert mire a főszereplők meghallgatása jön, azért valami összeáll. A tanuk után, a tettes előtt még meghallgattam a sértettet, de mit mondjak, nem volt rám jó hatással. Azt mondta, hogy ez egy veszélyes dög, akitől mindenki retteg a műszakban és az élő fába is beleköt ha olyanja van. Most is, hogy kint ül a férjével vagy palijával, azt mondta, hogyha ez a jogügyis pali egy rossz szót szól hozzá, hát beleszúrja a kést, isten bizony. Itt van a ridiküljében!

Megköszöntem és szóltam, hogy jöjjön be az eljárás alá vont. Voltam már nyugodtabb is, mint akkor, de udvariasabb még soha, pedig ügyfeleimet sosem kezeltem „bűnözőként” Mert hiszen nem is voltak azok. Viszont a meghallgatás közben többször pillantottam a ridikülre. Persze csak úgy mellesleg. Észrevétlenül.

 

Már jó pár hete dolgoztam a jogügyön, amikor megkérdeztem a kedves emlékű Leleszi Imrét, hogy előttem ki volt a fegyelmi előadó. Azt mondta, hogy a Pánczél Dini, de nem akartuk nála hagyni a feladatot. Dénes ötven körüli lehetett és most ha rágondolok Tölgyesi Péter jut róla eszembe ő maga csak halványan. Egy csöndes délutánon elmesélte, hogy ő nem akart jogász lenni, nem is szereti, nem is érdekli a jog. De régi úri családból származik és a szülei úgy határoztak, hogy neki ügyvédnek vagy bírónak kell lenni. Szabályosan megvették számára a diplomát. De ő azóta örök vesztes és csak szerencsétlenkedik a jogi pályán.

 

Kép

Ahogy Imre szeretettel mesélte, mert azért mindenki szerette Dénest, a legnagyobb dobása az volt, amikor egy művezetőt ért sérelmet tárgyalt. Az ügy a lényege az volt, hogy a sértő valami rondát mondott a főnökének és még ki is köpött elé. Dénes azt írta a határozatba: „enyhítő körülményként vettem figyelembe, hogy eljárás alá vont köpött, de nem talált!”

 

Ez szállóigévé vált az osztályon. Megérdemelten                            

                                 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.