Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez a klub, már az a klub

2010.08.27

Hosszas, kényszerű többlakiság (tárgyaló, könyvtár, folyosó) után azt hiszem 1967 őszén elkezdődött  az állandó és igazi – mai szóhasználattal –„multifunkcionális” klubövezet kialakítása a kultúrház gyár felőli teraszának beépítésével. Állítom, minden nap, amikor ebédelni mentünk a „kultúrba” meglátogattuk készülő örömforrásunkat, mert építeni tulajdonképpen csak a nagytermet, a büfét és a kis raktárhelyiséget kellett, a majdani játékterem készen állt a lépcsősor fentről jobb, lentről baloldalán és a mögötte létesült vizesblokkal sem volt sok tennivaló. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni emlékezőkkel és a volt törzsvendégekkel egyaránt, hogy tempósan alakult vágyaink netovábbja. Megállva ebédelni menet vagy onnan jövet csak álltunk az ajtóban, a küszöbön és néztük a már késznek mondható beton alapot és talán mindegyikünk azt mondta magában: „épülj csak, nekünk nősz nagyra szentem”!

 

És így is lett! Először jött a beton alap, belépés csak pallón, de azt se szívesen engedték az építők, aztán következett a parketta lerakása. Akkor már pallón se lehetett belépni de, ahogy közeledett a boldog birtokbavétel, hatalmas kartonokon, „kiterített” dobozokon rendszeresen bementünk nézelődni. Nem azért, mintha annyi látnivaló lett volna, hanem azért mert lelki szemeink előtt már alakult a program, szinte láttuk a majdani rendezvényeket!

 

Hát, meg addig egy sor dolgot kellett előre eldönteni, megvenni, előkészíteni, hogy amikor elhangzik a nyitó köszöntő és először hangzik fel a zene, minden rendben legyen és persze a helyén.

 

De azért egy kicsit, mielőtt „kezdődne a tánc”, lépjünk  vissza időben, mert az Izzó vagy Tungsram soha nem tartozott az unalmas helyek közé, nevezetesen, hogy amikor okozhatott meglepetést, akkor okozott is. 1956-ban az Izzóban ülésezett a sorsdöntő napokban a Budapesti Munkástanács és ott a Váci út 77-ben szavazták meg az általános sztrájk folytatását. Hogy az jó döntés volt e akkor, arra már bizony soha nem kapunk egyértelmű és vitathatatlan választ. Később Kádár János szigorúan magánemberként és a rá jellemző puritánsággal kijött egy, a Tungsramban rendezett sakkversenyre, mert szenvedélyesen szerette azt a játékot és ellátogatott a gyárba Reza Pahlavi, az utolsó perzsa sah, de akkor még nem lehetett sejteni, hogy sahnak ő az utolsó. (A képen "fölülről nézve" az irodaház, az összekötő épület és a kulturház sarka) 

 

Kép

 

 Na, az ifjúság sem akart kimaradni a kalandokból és megtörtént a KISZ történetének egyetlen választási puccsa, az egyetlen frakciózós buktatás, akkora botránnyal, hogy visszhangzott tőle egész Budapest. Történt ugyanis, hogy először a szocialista rendszerek történetében nem azt választották KISZ titkárnak az Izzóban, akit a párt akart, hanem akit az „összeesküvők” titkosan szavaztak meg. Tulajdonképpen az akció egyetlen hibán bukott el! Azon, hogy nem volt senki, aki a küldöttgyűlésen felállt volna, hogy nyilvánosan, szóban javaslatot tegyen Kótai Lacira, azaz a másik személyre. Mert ha ez megtörténik, az egész szabályos, megtámadhatatlan és a párt akár a feje tetejére is állhatott volna. De az, hogy a nekik ellentmondó választás csak a titkos szavazás végeredménye legyen, fatális ostobaságnak bizonyult! Lett is vizsgálat, leváltások, söprés és funkcióba lépett a Cselényi-éra, hármasban Földesi Pistával és Török Robival. Ők, az akkori lehetőségeket és helyzetet figyelembe véve sok jót csináltak a Tungsram fiataljainak. Az új klub, lehet, hogy az Oroszi, Kovács, Beck trió idején ígéret szintjén már szóba került, de valóság Cselényi Miki diplomáciai mesterfogásaival lett 1968-ban.

 

Viszont addig, 2-3 hónap alatt meg kellett teremteni egy színvonalas és több funkciónak is megfelelő működés feltételeit. Eldönteni, hogy  csak éttermi magasságú asztalok jöhetnek számításba, négyszemélyesek. Szó sem lehet alacsony, vagy kis  presszóasztalokról, mert amikor nem klubest lesz, akkor a teremnek értekezlet, oktatás, találkozók, vetélkedők, csoportfogadások rendezésére is alkalmasnak kell lenni. Így is lett. A székeket is ehhez kellett igazítani! Legyenek kényelmesek a szórakozáshoz, de szolidak a nappali programokhoz. Sikerült. Megvettük a fáradt piros műbőr karszékeket. Mondjuk a műbőrborítás nem mindig volt kellemes, de más, jobb megoldás nem volt. Valamit valamiért. Semmi nem lehet tökéletes. A játékterembe viszont alacsony fotelek kerültek, alacsony, hosszú presszóasztalokkal.  És két csocsó természetesen, a gyárban készült saját lábakon, derékmagasságban.   

 

Aztán el kellett dönteni a látványt, a dekorációt, a dobogót, a világítást, egészen a függönyökig figyelemmel az összes szempontra. De nem csak eldönteni, hanem felderíteni, kiválasztani és beszerezni mindent. Beleértve a technikát a hi-fi toronytól a dobfelszerelésig.

 

Igen ám, de az élet nem állhatott az apparátus számára klubcsinálásból, ezért annak a jórészét rábízták olyan lelkes, ügybuzgó „társadalmi aktivistákra”, akik gazdasági munkájuk mellé, amiért a fizetésüket kapták be tudták „lopni” a számukra kedvesebb és vonzóbb klubszervezést. Ilyen volt Illés Karcsi és ilyen voltam jómagam. Mi ketten, együtt addigra már nemcsak összeszoktunk, hanem golyóállóvá, vízhatlanná és hernyótalpassá váltunk az addigi két Tungsram Fesztivál szervezésével. Mire pedig az előkészületek a célegyenesbe értek, már választottunk magunknak klubvezetőt Szabó Vili személyében. Ismerős ajánlotta, „házon kívülről”mert ismerte és tudta, hogy éppen valami „átmeneti állapotban” van a foglalkoztatottságát illetően, de ami a legfontosabb, van érzéke az ilyen vendéglátó, rendezvényszervező dolgokhoz. Mai fogalmak szerint őt szántuk klubmenedzsernek, aki gondoskodik a feltételekről, programok kiagyalásáért, tartalmi összerázásáért meg én lettem a felelős. Igaz, álcázott függetlenítéssel, főfeladatként. Illés Karcsi meg mindig mellettünk volt, jött, segített, amikor tehette, hogy istenadta kreativitásával jó irányba segítse a dolgokat. És azok jó irányba is haladtak!

 

Amikor pedig sok áttételen, barátságon, meg Tungsram fesztiválokon való közreműködés nyomán Kovács Jocó is csatlakozott hozzánk attól kezdve a klubcsináló ötletrohamok valóságos szellemi orgiává váltak. Egyébként Jocónál kevés különösebb embert ismertem. Egyszerre volt kirobbanó tehetségű, népszerű dobos, szabadlelkű festőművész, érzékeny, mindent átérző és megérző varázsló, egyszerűség és jóság, jóakarat, de korlátokat nem tűrő lázadó is. Nekem kifejezetten Jézusi érzéseim voltak róla, amit alkata, tekintete, hajviselete, gesztusai vagyis a róla leolvasható összkép még erősített is bennem! Kivédhetetlenül jelenség volt! Ahova megérkezett, ahol ott volt, senki nem tudta magát függetleníteni a hatása alól. Akkor is, ha elfogadta, akkor is, ha nem! Jocó a hatalmas vezérdekoráció megfestésével, ötletekkel, véleményekkel, a jelenlétével sokat tett ahhoz, hogy a Tungsram Ifjúsági Klub annyira második otthona legyen mindenkinek, akit a péntek esték hangulata egyszer elvarázsolt. ( A képen Ötvös Éva és Tatai Klári a klubavatón)             

 

Kép

 

De minden igyekezetünk hiába lett volna, ha nincs „velünk” a bizottság gazdasági vezetője, Novákné, Egri Mari, minden pénzek, keretek tudója, őrzője vagy megengedője. Magas, mutatós, szexepiles „fiatalasszony” volt jellegzetes, sokat mondó arcjátékkal. Ez pontosan azt jelentette, hogy, amikor előálltunk újabb és újabb ötletünkkel, hogy mit kellene venni még, illetve mire kellene pénz, akkor már tekintetéből, mosolyából vagy éppen a mosolytalanságból láthattuk, van e esély, vagy „hagyjunk fel minden reménnyel”. Illetve: volt még egy úgynevezett köztes állapot! Amikor sejtelmesen azt mondta: megbeszélem Miklóssal. És ez egy nagyon lényeges helyzet volt, ebből lehetett akármi is! Ilyenkor az ötlet szinte Mari megítélésén vagy belátásán múlt. Ugyanis döntőnek bizonyult, hogy adta elő Cselényinek az igényt. Mert ha a Novákné jónak látta vagy belátta az igény szükségességét, akkor elhitette, hogy ez még kell, de ha pazarlásnak tartotta, akkor úgy tálalta, hogy a titkár válasza kategorikus, megfellebbezhetetlen "ebbe ne menjünk bele" volt. Vagy az, hogy „Marikám, oldjuk meg, aztán majd próbálok kitalálni valamit”. A „valami kitalálás” a forrásra vonatkozott.

 

Hetek lehettek a kitűzött avatásig, amikor azért még távolról sem volt rendben minden! Nem volt zene, csak jó számok magnón. De az kevés, döntöttük egyhangúan. Péntekenként élős zene kell, mert magnóval nem hangulat a hangulat. És lett is. Hogy, hogy nem rátaláltunk az orgonához Bárány Csabára, aki szinte újra tanult játszani klub kedvéért. Nem volt naprakész a slágerekben, de igyekezett. Viszont nagyon kedves, kulturált zenész volt, mindenki szerette, szóváltásba sem keveredett soha senkivel.

A dobok mellé pedig az abszolút jellegzetes Cseke Lacit „szereztük meg”, aki valójában a belváros híres-nevezetes Pipacs bárjának dobosa volt, de péntekenként az éjszaka elé még „beerőltette” a Tungsram klubesteket. Szeretett nálunk játszani. Meg ő noszogatta állandóan Csabát, arra, hogy tanuljon új számokat, hogy frissüljön a repertoár. Hát, meg hangulatot Laci tudott csinálni, Csaba inkább csak „aláfestett” a maga módján.

 

Csakhogy „hab” még nem volt a „tortán”! Mert Cseke Laci énekel, az rendben van, Bárány Csaba nem, az nincs. Viszont van egy srác a gyárban a Várszegi Gyuri, aki jól énekel. Hívjuk!                                                                  

Aztán  pedig behúztuk az „Ászt”. A gépgyár nagyon jó kis klubjában rendszeresen énekelt Naszvagyi Vili, aki az egy szál gitárjával egymaga kitett egy zenekart, olyan hangulatot tudott varázsolni. Hát már csak azzal is, hogy 5-6 akkori világsztárt utánozott. Egy az egyben, mintha ott daloltak volna. Gianni Morandi, Tom Jones és a többiek. Nem szólva arról, hogy addig, bárhol, bármilyen  amatőr énekversenyen, fesztiválon elindult azt meg is nyerte! Akkor jöjjön a Vili! És Vili jött, mert Vilinek mindene volt a zene, az éneklés, a szereplés és olyan felkérést nem tudtunk volna mondani neki, amire nemet mondott volna. (A képen a "csapat"! Balról Réti János, Naszvagyi Vili, Várszegi Gyuri, Cseke Laci és Bárány Csaba műsorszünetben)   

 

Kép

 

  

Aztán eljött az avatás estéje, természetesen vendégül látva a gyári és kerületi vezérkar (A vezérnek, Dienes Bélának és Draskóczi László gazdasági igazgatónak sokat köszönhettünk, hogy a klub azzá lett, ami lett.) És ott voltak, akik többet – kevesebbet vagy a tőlük telhetőt megtették a klubért.

 

És amikor a fények, már átmentek hangulatvilágításba és csak a dobogó fénylett kezdést ígérve, átmentem a „telt házon”. Azt hiszem a játékteremből jöttem és Vilihez tartottam a pult felé, amikor Cselényi Miki odaszólt középről, ahol ült a társaságával és azt mondta: „Janikám, történni kellene valaminek”!  És attól kezdve történt! Éveken át, nagy sikerrel. Felejthetetlenül.

 Előzmények: Huligánok pusztulása

 Következik:  Ha péntek van                  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.