Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Huligánok pusztulása...

2010.06.16

Ki ne emlékezne a legendás 60-as évekre, különösen a második felükre, amikor annyi minden történt velünk, körülöttünk és bennünk. Kezdtünk beilleszkedni a világba, gondolkoztunk a jövőn, szerelmesek lettünk, átestünk az első szexuális élményeinken, megnősültünk, férjhez mentünk, egyikünknek, másikunknak gyerekeik is születtek már. Ugyanakkor éltük a magunk társaságait. Azt a közvetlen közeget, amiben jól éreztük magunkat. Ez a társaság többnyire a korosztályunkat fedte le, legfeljebb imitt amott számított bele egy-egy fiatalabb haver, idősebb barát, ismerős vagy kollega.

Nagyjából az ilyen társaságok képezték a legendás hatvanas évek klubmozgalmának alapját.

Mert akik emlékeznek erre az időszakra és erre a jelenségre, azok tudják, hogy akkor nem a helyiségekhez toboroztak tagságot, hovatovább közösséget, hanem a már meglévő vagy alakuló társaságok kerestek helyet maguknak. Ezért lett első körben annyi pinceklub, mert az épületeknek a földszínt alatti részei, amióta a többségükben nem tartottak már tüzelőt, kihasználatlanok voltak, így nem sok kunyerálás vagy összeköttetés kellett ahhoz, hogy új funkcióval új életre keljenek. Vidámabbra és szórakoztatóbbra, mint az előző volt.

Igen ám, de ez az ideálisnak mondható állapot leginkább lakóházakban, lakótelepeken jutott érvényre, a munkahelyeken más volt a helyzet.

A gyárakban, hivatalokban könnyebben találtak arra alkalmas teret, amit az ifjúság rendelkezésére bocsátanak (üres raktár, kihasználatlan irodarész, stb.) cserébe viszont intézményesítették a spontán összetartozást és lelkesedést. De ne cifrázzam: a legtöbb helyen KISZ Klub vagy jobb esetben, a nyitottság jelzése végett Ifjúság Klub lett a nevük, de a spontaneitás rovására megnőtt az adminisztráció, lett munkaterv költségvetés és beszámoló. Viszont igazságtalan se legyek, túlzásba a legtöbb helyen nem vitték ezeket az elvárásokat a klubok működésével, működtetésével kapcsolatban. Aztán közönség jött, látott és szórakozott, aztán kialakult belőle a törzsközönség meg az időnként „lejárók” alkalmi látogatók társasága. Vagy fordítva: az alkalmi látogatók egyre sűrűbben jöttek és belőlük lett a törzsgárda, vagyis amolyan „kemény mag” az illető klub körül. 

 

Újpesten talán minden munkahelyen volt ifjúsági klub, de olyan helyiség biztosan, amit  időnként átengedtek a fiataloknak szórakozás céljára. A két legismertebb ezek közül a VTG (Vákuumtechnikai Gépgyár), klubja, közhasználatban a „Gépgyári Klub” volt a Szilágyi utcában, majd felzárkózott hozzá a törzsgyári klub, a Tungsram Ifjúisági Klub a Váci úton, a kultúrház épületében.

 

De ezzel az okoskodós bevezetésnek vége! A klubokról, a klubokban zajló életről, az ott összerázódott közösségekről, szerelmekről, barátságokról , haverságokról a klubok hangján kell emlékezni.

 

A Szilágyi utca kis, földszintes házikójában, ami raktár vagy felvonulási épületből válhatott a gépgyári fiatalok kedvenc helyévé, már javában folyt az élet, Makhult Vili parányi pultocskájánál nyitogatta a parányi raktárból elővarázsolt söröket. Az alacsony, inkább presszóasztalok mellett jó társaságok jöttek össze. Vagy úgy, hogy „ottfelejtődtek” egy KISZ gyűlés után vagy úgy, hogy valamilyen okból, valamilyen alkalomra összejöttek. És szólt a zene. Jelesebb alkalmakkor az este valamelyik pontján a gépzene leállt és az akkor már egyre népszerűbb Naszvagyi Vili elővette a gitárját és énekelt. Nagyszerű bulik voltak…

 

Eddig oké, csakhogy a Váci úton, a törzsgyárban nem volt kis raktár vagy felvonulási épület, amiben vezérkari engedéllyel klub üthette volna fel a fejét. De hát vendégekre, jó klub beszélgetésekre igény volt, jó összejövetelekre vágyott a fiatalság, zene kellett, tánc talán még inkább.

 

Lesz, ami lesz – gondolták a központi gyár ifjúsági vezetői, amikor az átjáró épületrész első emeleti kis tárgyalójába, meg néha a szemközti könyvtárba engedtek beszélgetős találkozókat.

Kép  Ott fogadtuk az amerikai tanulmányútról éppen hazatért Vitray Tamást, aki az egyik könyvtári íróasztal tetején ülve mesélt nekünk az USA-ban oly divatos talk show műfajáról  és arról, miért választotta ő műsorában, az akkor már nagyon sikeres Öt szemközt - ben az intim, a kamara hangulatot és nem a harsány zenés, revüre emlékeztető megjelenítést, amit azután később Friderikusz honosított meg a magyar nézők számára.

 

Ott beszélgettünk az átadás után nem sokkal a Hotel Intercontinental fiatal reklámfőnökével, aki bepillantást engedett az akkor már emelkedő színvonalú magyarországi vendéglátás kulisszái mögé. Megtudtuk például tőle, hogy közel 700 feltételnek – beleértve a kilincseket és a WC lehúzókat is – kellett a "háznak" megfelelni ahhoz,  hogy ki lehessen rá tenni az Intercontinental fényreklámot és logót. Meg azt is, hogy az első, az avatás hetének VIP, rangos és előkelő vendégei mindent loptak, amit tudtak. A folyosóról a díszes pisztolyokat, a mozdítható trófeákat és akkor a terítőkről – mondta a vendég – hamutálakról, csészékről, kistányérokról, étkező eszközökről már ne is essék szó. Hány magyar lakott a nyitás óta eltelt 3 hónapban a hotelben – kérdeztük érthető kíváncsisággal tőle, mire ő diplomatikusan, mosolyogva csak azt árulta el, hogy mennyi forint, ma úgy írnánk HUF, bevétele volt a szállodának azon idő alatt. 

Kép  

 

De nagy sikere volt a „Költő és krimi” című összejövetelnek, ahol az egyik vendégünk Soós Zoltán, a fiatalság körében,  akkor divatos lírikus volt, a másik Gerendai – azt hiszem -  László rendőr alezredes, a BRFK híres akkoriban híres bűnüldözője a gyilkossági osztályról. Az ő együttesük úgy állt össze egy kétszemélyes haknibrigáddá, hogy, hogy a költő emlékezetem szerint egy évre, de legalábbis hónapokra bekérezkedett a BRFK-ra, hogy részt vehessen a nyomozásokban, mintha ő is odatartozna és ezzel a lehetőséggel, óriási élményanyaggal gazdagodna. A Belügyminisztérium beleegyezett és lett is kötet a civil poéta bűnüldöző asszisztensi kalandjaiból.

  

 

 Baranyi Ferenc, a költőtárs egyébként ezt írta Soós Zoltánról:

„A költő egyik kedvenc témája a pesti alvilág: "huligánok", vagányok, utcalányok gyűlölettel ábrázolt, elborzasztó cselekedetei. Kétségtelen érdeme, hogy ezekben a versekben – melyek csupán jelenségszinten, felszínesen rögzítenek egyes életmozzanatokat – kísérletet tesz az argó nyelvi elemeinek, kifejezéskincsének költészetbe emelésére; helyenként igen hatásos, frappáns módon.” Íme:

Soós Zoltán:

HULIGÁNOK PUSZTULÁSA

Rekviem

 

  

Talán Gino vagy Rigoletto

mesélte el, hogy nem olyan régen

megvadultak a huligánok

Róma egyik kerületében.

 

És szaporodván, mint a nyulak:

- bűnük közerkölcsi volt főleg -

leteperték – ha arra jártak –

brutálisan a szende nőket.

 

A közvélemény felsikoltott:

oda a becsület, a lányság;

és módfelett tanácstalan volt

a római főkapitányság.

 

Kihirdették: e vad környéket

a turista – míg jó a dolga –

elkerülje, mert szüzességét

a Hivatal nem szavatolja.

 

Hírlett még, hogy eme intelmet

külföldi lapok is közölték;

és ettől kezdve rémült férfi-

sikolyoktól zengett a környék:

 

luxuskocsin s busz-karavánnal

jöttek a sóvár öreglányok –

és kilenc szörnyű éj után mind

kipusztultak a huligánok.

 

 

Szóval őket is elhívtuk, összejöttünk vagy húszan a tárgyalóban és hallgattuk a sztorikat.

 

A költő elmondásaiból kiderült, hogy a rendőrségen, olykor direkt szívatták, abból a meggondolásból, hogy „te akartál részt venni a munkánkban, hát nosza!” Talán a legjobb  sztorija az volt, amikor beosztották abba járőrbe, akinek el kellett fogni, be kellett vinni Lólé Bélát, a 60-as évek egyik leghírhedtebb bandájának, közösségének, a Nagyfa Galerinek talán legveszélyesebb vezéregyéniségét, ha nem a vezérét. A munkahelyére mentek, reggel kilenc tájban, Soós meg ott szorongott a rendőrautóban tele depresszióval. Ahogy mesélte csak bámult ki a napfényes utcára és azon járt az esze, mi a nyavalyának ment ebbe bele, miért kellett mindez neki ? Hogy az emberek vidáman jönnek, mennek a napon, boldogok, mosolyognak, élnek, nevetgélnek, ő meg Lólé Bélát megy letartóztatni.

Sejtették ezt a túlfűtött, majrés lelkiállapotát a diszpécser központban is, mert 4-5 percenként kísérteties hangon beszóltak a rádióba: „vigyázzatok, fegyver van nála”, később: „nagyon óvatosak legyetek, mert ez mindenre képes és fegyvert használ” vagy „ne kockáztassatok, az életetek mindennél fontosabb, ez nagyon veszélyes, lőni fog"! Ahogy közeledtünk a helyszínhez én már se élő se holt nem voltam – mesélte Soós, hozzátéve: utóbb megtudta, hogy az akciót a központból irányítók pontosan tudták, hogy a kaland nem hordoz ennyi veszélyt magában, azért is „merték” beosztani őt a csoportba. Úgy is lett. Lólé Bélát a munkahelyén – valami építkezésen dolgozott – az öltözőben tartóztatták le. Számított rá, hogy jöjjenek érte, fegyver nem volt nála, ellenállást nem tanúsított. Épp reggelizett.

 

Az alezredes legérdekesebb sztorija ugyancsak a korszak egyik híres bűntényéhez kapcsolódott. Ahhoz, amikor Csepelen, a vurstli céllövöldéjétől elcsaltak két(?) ott bámészkodó kisfiút, megerőszakolták, majd meg is ölték őket. Országos felháborodást váltott ki az ügy a nyomozás azonban alig haladt, a zsaruk nem találták az irányt, merre induljanak a gaztett felderítésével. Azután egyszer a rengeteg kihallgatott közül az egyik „jellegzetes” csepeli figura azt mondta, ne őt kérdezgessék, hanem a Jucit (közismert öregedő prostituált volt a környéken). „Az ott volt, az csak látott valamit.” Meg is keresték a nyomozók Jucit, aki saját bevallása szerint, addigra, amikor a kisfiúkat kb. elcsalták, ő már eléggé be volt nyalva.

Kép

De adott nagykeservesen egy személyleírást! Csakhogy – nyilván az alkoholos befolyásoltság miatt – az egy személyt két személyből írta le. Az egyiknek hajszál pontosan az alkatát és ruházatát, a másiknak a fejét az arcát, vonásait. De ez csak akkor derült ki –mondta még utólag is mosolyogva rajta Gerendai – amikor a kiadott országos kőrözés hatására néhány nap leforgása alatt a Rezeda nevű ismert, galamb szelíd buzit ( a homoszexualitás akkor még bűncselekménynek számított) ötször állították elő a legkülönbözőbb városokból érkezett bejelentések alapján. - Már annyira sajnáltuk szerencsétlent, hogy kiadtunk neki egy igazolást, amely szerint ő nem azonos a csepeli gyermekgyilkosságok miatt kőrözött személlyel.       

                

Szóval ilyen kellemes hangulatú délutánokkal vagy estékkel  bontogatta szárnyait a  mi klub nélküli klubéletünk a törzsgyári irodaház első emeleti átjáró részén. Még az sem számított tiltott gyümölcsnek, ha a könyvtár és a KISZ irodái között egyszer-egyszer felzengett a Ki mit tud? – ból ismert Flotilla együttes és szólistájaként a Scampolóból bevonultatott Faragó Judy gitárján a húr. Persze a fekete-fehér mozaik kockákon nem fejlődtek zonder klasse táncospárok, de azért roptuk a rockot! Pedig már akkor is vagy csak később Grúber Márta a Kereskedelmi Igazgatóságon dolgozott, aki férjével alkotta az akkor parketten verhetetlen és nemzetközileg is elismert táncospárt, a Grúber Márta - Jánosi László kettőst.

Mi, civilek csak koptattuk a követ és imádtuk Judyék zenéjét. Másnap természetesen a folyosó újra az irodaház része volt, legfeljebb a falak zárták magukba az előző este hangulatát.

Kép

 

 

 

 

A helyzet fonákságát vagy inkább tarthatatlanságára ráérzett a vezér, Dienes Béla! Azt nem tudom, hogy még az Oroszi Laci, Kovács Árpi, Beck Laci vagy már a Cselényi Miki, Földesi Pista, Török Robi KISZ vezérkar agitálására kimondta: kell egy önálló ifjúsági klub! Erre egyetlen lehetőség kínálkozott: a kultúrház hátsó, emeleti teraszának beépítése.

 

(Következik: Ez a  klub, már az a klub)                                                                          

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.