Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Markó Juli szüzessége

2010.02.19

Kép Nagyon remélem, hogy Markóné Juli él valahol Újpesten, az ő Gyulájával és unokákat, talán dédunokákat kényeztet. Ugyan olyan derűs, nyílt lélekkel, amilyennek megismertem, mint kolleganőt a Rádiócső Kémiai Üzemben, amivel egy folyosón volt a mi laborunk a 75-ös épület 3. emeletén. És persze káromkodik. Folyamatosan. De jól áll neki.  

 

 

A munkafolyamat összefüggött a két részleg között technológiailag, de hogy az mi volt, azt már sötétbe borította a feledés, ami az idő múlásával növeli árnyékát.

A laborhoz képest az üzem jobb kézre kezdődött a szenzációs öreg úr, Fáth bácsi picinyke vegyszerraktárával. Amikor én odakerültem 18 évesen Fáth bácsi már bizony öreg volt, lehet, hogy 70 felé járt és ő volt az első igazi, „békebeli” finom úr, akivel életemben találkoztam és hozzá hasonlóra sajnos utána nem sokra emlékszem. Ezért örülök, hogy most ide írhatom néhai Fáth János drogista nevét, hogy a technika megőrizze őt az időnek. Gyakran beléptem hozzá, mert áradt belőle valami olyan emberi és szakmai finomság, amivel szinte elvarázsolta azokat, akik a társaságában lehettek  Elmondta, hogy a háború előtt saját üzlete volt a belvárosban, amit emlékezetem szerint az édesapjától örökölt. Egy drogéria. Aztán elvették tőle és ő az Izzóba jött, hogy működtesse azt a parányi raktárt, amiből vegyszerrel látta el az üzemet és a labort. De milyen szolgálatkészen és milyen precizitással, mintha csak valamikori kuncsaftjait szolgálta volna ki.

 

Hogy a folyosó első műhelyében mi volt illetve ki volt, már nem emlékszem,  de utána, már ott középtájon jött Füzesi –talán – Pista bácsi galériás rezidenciája. Ott a felfelé haladó vaslépcső alatt uralkodott a desztillált vizes ballonokon, amik szalmával bélelt vaskosárban várták, hogy jöjjön a targoncás Pista és elszállítsa őket a targoncájával, üreseket hozva helyettük. Füzesi hozzám képest öreg volt, nagy őszülő bajusszal, mint Sztáliné  és ő is alacsonyra sikerült, mint minden oroszok Józsija csak ő elég vastag szemüveget  hordott, kék munkaruhát és nem volt vasmarkú zsarnok, mint Joszif, hanem egyszerű szimpatikus munkásember, feleséggel – aki szintén izzós volt – és családdal. Az is lehet, hogy nem ez volt a szakmája vagy semmi máshoz nem értett, csak a desztvízhez, az ionvízhez meg a ballonokhoz. De azokhoz megbízhatóan.                                

 

Utána következett az a labor. műhely vagy akármi, amiben Markó Juli dolgozott egyedül. Mint egy óriás nő egy óriás konyhában szekrény, pult és hatalmas porüvegek, porok és mérőedények, meg porcelán dörzscsészék társaságában. Markó Juli nagydarab, ne kerteljünk, kövér nő volt már akkor is, pedig lehet, hogy közelebb volt a harminchoz mint a negyvenhez. Rövid fekete haja, szép vonású arca és csupa élet szeme volt és mindig együtt élt minden pillanattal. Ja, és úgy káromkodott, mint jégverés. Illetve: nem káromkodott, hanem trágár volt. És itt álljunk meg egy pillanatra. Manapság a tinédzser lányok trágárabbak, mint a hasonló korú fiúk és a felnőtt nők többsége is rondán beszél, anélkül, hogy tudnák milyen ostobán és snasszul hangzik szájukból a ha kell, ha nem rondaság. Nagyon ritka nő az, akinek jól áll, ha „elkerekítik” a mondandójukat. Markó Juli e nagyon ritkák közé tartozott. Olyan természetesen fűzte mondataiba a durvaságokat, a „mosdatlan” kifejezéseket, hogy szinte észre sem vette, aki hallotta, sőt ez tette plasztikussá a szövegét. Ha nem lett volna trágár, azzal sokat veszített volna az eredetiségéből.

Mesélte, hogy amikor az ő Gyulája házasságuk hajnalán megtapasztalta, hogy egyáltalán nem szívbajos „elkanyarítani” a mondanivalóját, ha úgy adódik, akkor kinyitotta az ajtót és így szólt: „kocsis urak, tessenek befáradni, Markóné Juli továbbképzést tart maguknak káromkodásból”.

 

Kép Szép csaj voltam ám valamikor –mesélte, mert sokat és jókat beszélgettünk, amikor lehetett – kézilabdáztam és döglöttek utánam a fiúk. Magas voltam és jó alakú, igaz a fizikumom akkor is megvolt, átlövőt játszottam. Jó pár hapsi csak miattam járt ki meccseinkre, hogy engem nézzen. A Markó Gyula is. Nekem nem tetszett, de kitartó volt. Mindig megvárt és hazakísért, kivéve, amikor más kísért haza. Aztán egy szép napon beállított és megkérte a kezem anyáméktól. Piszkosul ki lettem rá, mert ilyen pofátlanságra nem számítottam. Mondtam is rögtön, hogy gondol ilyen baromságra, amikor nem szeretem. Erre azt mondta halál nyugisan, hogy majd megszeretsz Juli. Nézd meg mivé válik sok szerelmi házasság, hát a miénk nem lesz az. És ezért tart majd ameddig élünk. És igaza lett. Összeszoktunk és én beleszerettem abba, ahogy ő szeretett engem. Pedig esküvő előtt még azt is megmondtam neki, hogy nem vagyok szűz. Mire ő, gondolkodás nélkül: még csak az kellene, hogy szűz legyél! Hát mit mondanának a haverok? Hogy csak nekem kellettél és én is csak épp, hogy rád fanyalodtam!

 

Aztán Juli a gyerekszülés után meghízott, a sportot abbahagyta és minden nap hattól kettőig a fényporos üvegeket, tégelyeket emelgetett és mindent megtett a családjáért. Meg persze szerette Gyulát. 

Nagyon remélem, hogy ma is élnek, mert meg nem haltak! És Markó Juli már a dédunokáit tanítja a káromkodás művészetére, mert az unokáit rég megtanította. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.