Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pacal,máj, zene és Borhy Pubi

2012.06.25

 

Borhy Dezsőnél szerintem nem volt magasabb és – régies kifejezéssel élve – fessebb ember az Izzóban. Szálfa termetű, jóképű, filmszínészes, kicsit Vittorio de Sicara emlékeztető vonások, hófehér haj. Talpig hófehér szerelésben, mármint cipő, nadrág, köpeny papucs, és olyan tartás, mint az őrgrófoké lehetett az őrgrófok idejében! Úgy járt, kelt „mintha kardot nyelt volna”. Ő vezette a konyhát, mint konyhafőnök! Ez nem kis dolog volt és kis felelősség! Képzeljük el olyan gyár konyháját irányítani, szervezni, vezetni, ahol 14 ezer ember dolgozik és elvileg mindegyiknek joga van – ha úgy gondolja – ebédelni is!

 

Polgári karrierje csúcsán a Gerbeaud főpincére volt a Vörösmarty téren, ami szintén nem  kis pozíció lehetett, mert nem lehet kis pozíció ma sem. Egy generáció   1946-től 1984-ig – Vörösmarty cukrászdaként ismerte a cukrászdák cukrászdáját, de már újra Gerbeaud a neve, viszont az épület egy gazdag német üzletember tulajdona. Változik a világ….

 

De mi menjünk ki Borhy Dezsővel, ismert ragadványnevén Pubival a Váci útra, az Izzóba, ahol ő és csapata menüvel és a la carte is étkeztette a dolgozókat.  Volt ott minden, ami elképzelhető egy üzemi „étkezdében”, de én , a la carte, legtöbbször leves-tésztát, főzelék-feltétet vagy a főzelék tésztát választottam (…és engedhettem meg magamnak)  De Borhy Pubi nemcsak a dolgozókat ebédeltette, és nemcsak délben „adott enni” vendégeinek…

 kontener2.jpg

Ebédeltetni egy óriás gyárat

 

 

 

Ja! Azt nem tudom, említettem e, hogy kedvenc ételem a túrós csusza vagy túrós tészta (laska), bár mi más kaját odaadnék érte. És, mit mondjak, tudok enni belőle. Azt szoktam mondani, hogy az első három adag kell az éhség ellen, a többi már csak élvezet. Szóval egy napon a mi kis „eljáró” lányunk, Editke az akármilyen főzelék-tészta összeállítást, amiben a tészta túrós tészta volt éppen, véletlenül megkeverte a felírásnál és főzelék feltétet jegyzett nekem, azaz húst hozott túrós tészta helyett.

 

 

 

turos-teszta2.jpg

...szóval a tűrós tészta

 

 

Úr Isten Editke, – mondtam neki kétségbeesve – bármit cserélhettél volna bármire, de a túrós tésztát semmi nem pótolhatja nálam! – Bocsáss meg, – mondta megszeppenve – legközelebb, ha lesz az étlapon kárpótollak, de most már nincs mit tenni. – Hát legközelebb az általam írt leves vagy főzelék mellé 14 (!), azaz tizennégy adag túrós tésztát hozott, de lelkemre kötötte, hogy meg kell ennem! Összeszaladt az iroda, megnézni mire megyünk ketten, mármint a 14 adag túrós tészta meg én. Nekem a szemem se rebbent, csak a méretes műanyag edény alá, amit az adag elhozatalához kért valahonnan Editke, odakértem a MAGYARORSZÁG című, akkor népszerű hetilapot, hogy ne lássam az elborzasztó mennyiséget kezdtem enni. És győztem! Megettem az utolsó szálig.

 

De hagyom a túrós tésztát, mert Pubiról akarok mesélni.

Volt érzéke a vendéglátáshoz, az biztos! Ma is megélne! Méghozzá jól.

Mert, ahogy említettem nemcsak „délidőben” látta el a dolgozókat, hanem hetente kétszer, kedden és csütörtökön vagy pénteken, a koresti órákban is. Ezek voltak a Borhy- vacsorák.  Délután 5-től, talán 9-ig. A régi étteremben. A színpadon szólt a kellemes, mondhatni szalon zene –Lukasics Frici orgona, Tácsik Miki bőgő, Krén Karcsi dob –, a „placcon" felállított asztalok mellett pedig vacsorázott, beszélgetett a „dolgozó nép”, illetve nagy részében, olyan 30 %-ában a  teremnek a „górék zsugáztak”, a vezértől az igazgatók egyikén, másikán át, úgy főosztályvezetői szintig. Tánc nem volt engedélyezett, de nem is jutott eszébe senkinek. Pedig a zene alkalmat adott volna rá. Frici jól billentyűzött, Miki nem nagyon tudott bőgőzni, de ő volt a menedzser és játék közben néha megforgatta tengelye körül a bőgőt. Karesz a dob mellett meg olyan hangulatot tudott csinálni az egész lényével, hogy az tanítani sem és tanulni sem lehetne. Csak élni…   

                                                          izzo-zenekar.jpg

A nagy marketing bumm meg az volt, hogy csak három féle vacsora létezett: resztelt máj, pacal, illetve rántott vagy bécsi szelet. Semmi más. Mert Pubi tudta, hogy nem kell a vendégnek agyonválogatni magát, mert azt nem lehet kielégíteni, hanem az „itt van kedveseim, ezek vannak, ezt egyétek!”volt a Borhy - vendéglátás mottója. És bejött! Ettek. Senkinek eszébe nem jutott, hogy a világon más ételek is léteznek.

 

 

 

                                                                             A Tungsra trió itt már csak nosztalgiázik a 

                                                                               Csülök étteremben, az Izzó lakótelepen. 

 

pacal--2-.jpg

A pacal

 

De Pubi számára az igazi kihívást a gyár, a Tungsram külföldi vendégeinek megvendégelése jelentette. Azt élvezte igazán, mert akkor adhatta a régi és igazi önmagát.                                

Szinte mindig jöttek „kívülről” látogatók és voltak elegen. Műszaki delegációk, politikai delegációk (az Izzó olyan igazán mutogatni való, ennélfogva mutogatható gyáróriás volt  technológiástól, üzemestől, gyártásostól, mindenestül. És vendéglátásostól...) és kormányszintű delegációk jöttek, néztek, láttak és persze ettek. Rendszeresen.

 

resztelt-maj2.jpg

                                                     A resztelt máj

 

A vendéglátás cécója az Igazgatási Főosztály részeként működő Protokoll osztály szervezésében történt, de a helyzet kulcsa a konyha volt. Ebből adódott a felállás: a központot Mariann a Protokoll főnöke jelentette ( mellesleg csodaszép nő volt, nagyon okos, nagyon stílusos, és nagyon értett a protokollhoz), a biztos hátteret Árpi jelentette, mint főosztályvezető, aki szolgált az ÁVH-nál, nem magas rangban, emlékezetem szerint századosként, viszont saját elmondása szerint magas beosztásban.  – Őrnagyok verték le előttem a vigyázz- t, ha beosztásban felettük voltam.– (Tőle és így tudtam meg, hogy egyenruhásoknál nem a rang a fontos, hanem a beosztás.) Aztán okozott egy halálos gépkocsi balesetet, leülte a büntetését és visszajött. Akkor én már ott dolgoztam Mariann osztályán, a Protokollon.  Ott lettem részese a fogadásoknak és tulajdonképpen akkor ismertem meg „munka közben” Pubit és csapatát is.

 

Amikor magas rangú delegáció készült hozzánk, (legalább hetente egyszer), akkor elöljáróban megjelent a „fővendég” protokollfőnöke és mindent egyeztetett a lehet legaprólékosabban. Az már csak Mariann és Pubi tudnák elmesélni ( Pubi már aligha van az élők sorában, Mariannt pedig nem találom, pedig a fia segítségét is kértem), hogy micsoda extrém kívánságok vagy kikötések voltak a programot, meg a menüsort illetően. De két, igencsak emlékezetes maradt. Az egyik Reza Pahlavi, az utolsó – akkor ezt még nem tudtuk – perzsa sah látogatásakor „érintette meg”: jött a protokollfőnök és Mariann meg Pubi egyeztették vele az igényelt menüt. A kérdésre az illetékes válasza rövid volt, tömör, de határozott: a Sah csak 38 fokos teát iszik! Kérem – jegyezte Pubi – semmi akadálya. Igyon azt, ha azt akar – mondta, mikor a perzsa protokollos elment. És azt ivott. A tea 38 fokos volt, a vendéglátás hibátlanul vizsgázott.

 

Nagy kalamajka Grisinnek, a moszkvai pártbizottság első titkárának látogatásakor adódott. Méghozzá kettő is. Grisin alacsony termetű egyszerű és nagyon közvetlen ember volt – olyan oroszosan egyszerű – ezért nem várta el, hogy ügyet csináljunk belőle, pedig akkor ő az SZKP  második emberének számított, nagy hazai hatalommal és tekintélyes külföldi befolyással.  De ezek a kommunista császárok többsége nem gondolta magát császárnak, mi csináltunk császárokat belőlük. A biztonság kedvéért. A moszkvai főtitkár előtt az MSZMP KB protokollfőnöke jött előre, vizsgálódni, mindent végigkémlelni, végig szimatolni. Semmi hibát nem talált, hogy is talált volna? De végül bement a vendéglátás helyszínére, a „vezér” tárgyalójába is körülnézni. És mit ad az a Moszkvai Atyaúristen? A kábé másfél méteres átmérőjű fekete műmárvány oszlopok egyikén, szemmagasságban meglátott egy hajszálnál alig vastagabb 3-4 centis karcolást. Vagy két percig nézegette, kétszer-háromszor végigsimította és ennyit szólt: – ezt, majd itt kérném lefesteni!

 

A fogadás előtt két nappal a TMK megkapta az alfaparancsot: 24 órás teljes műszak az egész részlegnek! Fogadásra alkalmassá kell tenni a gyár azon részeit, ahol majd a delegáció megfordul! Azaz: buxus nyírás, növényzet rendbetétele és festés mindenütt, ameddig a szem ellát. Mármint az útvonalon: föl az Audion épületbe liften, a 3.-ra, Izzólámpagyártás. A 3000-es sor (a mi szakembereink szerint a gép sose tudott 3000 lámpát gyártani órán

lampa2.jpg

 

ként, de Grisin nyilván nem akarta megszámolni és jól hangzott), onnan be a másik lépcsőházban lévő teherliftbe (liftet kifesteni!), le a földszintre, ott liftből ki és fénycső 1000-es sor ( a leglátványosabban dolgozó masina volt)! Annak a megtekintésével fejeződik be az üzemlátogatás. Vissza a Dienes-tárgyalóba, még kis beszélgetés és búcsú!

 

Készülnek a lámpák...

 

 

Grisin jött is és minden ment, mint a karikacsapás! Meleg köszöntő és dicsérő szavak, kölcsönös udvariasság, konyak, sós és édes teasütemény, aztán irány az üzem! Az első titkár (már az isten se tudja, hogy a moszkvai pártbizottságnak fő tikára vagy első titkára volt, de a lényeg szempontjából ez lényegtelen) a maga oroszos, kedves egyszerűségével    60 körüli alacsonyabb ősz férfi volt, olyan Rajz Jánosra vagy Feleki Kamillra emlékeztető – elindult szép számú kísérőjével a forgatókönyv szerinti útvonalon. Minden oké volt, pardon, harasó!

A bokrok lenyírva, az oldalnövényzet felfésülve, minden eltakarítva, kifestve, lemeszelve, ahogy kell egy ilyen hatalmú vendég látogatása esetén.

 

 

Lift, föl, 3000-es lámpagyártó sor, érdeklődés csodálkozás, mutogatás, végigsétálás a gépek mellett ülő csinos lányok között (lehet hogy párat kicseréltek a csúnyábbak közül) a másik lépcsőházig ahol már várt a kipucolt kivikszolt teherlift , hogy vigye a társaságot lefelé, a földszintre, a Fénycsőgyárba. Csakhogy a lift nem indul el! Az istennek se. Rohangászás, telefonálás, TMK, liftszerelők, mi a túró van? Jöjjenek! De nem volt idejük jönni! Mert Grisin elvtárs, oroszosan egyszerű „oh, semmi az egész” mosollyal az arcán intett, hogy utána és elindult a lépcsőn lefelé. Gyalog!

 

fenycso.jpg

Fénycső

 

Csakhogy a TMK-s megelőző varázslat, az új festés a lépcsőházban tényleg csak „ameddig a szem ellát”, addig volt érvényes! Azaz a harmadikon a kanyar végéig és a földszinten a kanyar végétől! Közte a hétköznapok szocialista realizmusa. Kosszal, firkákkal, rajzokkal, a kedvenc csapat bíztatásával, de leginkább a női nemi szerv egyszerűsített jelével magában vagy férfiéval összerajzolva, „menet közben”. De Grisint ez cseppet sem zavarta, úgy tett, mintha észre sem vette volna. Lehet, hogy észre sem vette...

 

De még nem volt vége! Visszaérkezés a tárgyalóba, értékelő udvarias, dicsérő mondatok szovjet részről, elégedett mosolygós bólogatás magyarról. És Grisin emelné a búcsúpoharát, csakhogy míg az ő konyakjából még volt a vendéglátókéból, meg a többiekéből már nem. Ők az üdvözlésnél talpig ürítették a poharat a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságra. De a fő- vagy első titkárt ahogy női nemi szerv rajzok nem hozták zavarba, úgy a konyakhiány sem. Nekilátott szétosztani apránként a sajátját a többiek poharaiba. Most kellett volna Pubi, valami csoda, de mindenekelőtt konyak! De se Borhy, se csoda, se konyak. A vendéglátók és vendégek lehajtották búcsúzóul, ami Grisin elvtárs konyakjából jutott és elbúcsúztak.

 

fogadas.jpg

A kép - természetesen - illusztráció

 

A moszkvai delegáció már a Váci úton járhatott, amikor Árpi kiszólt Mariannak, hogy hívja Borhyt!

 

Öt perc nem telt bele, és Borhy jött. Mintha kardot nyelt volna. A Protokollon kereszül, hogy előbb Mariannal találkozzon és csak utána kerüljön a Árpi szeme elé. – Hogy történhetett ilyen Puby, az istenért, kérdezte részvéttel a tekintetében? – Megtörtént, Mariann kedves, én vagyok a felelős. Ez már visszacsinálni nem lehet – mondta és már lépett is be Árpi irodájába. Talpig fehérben, mint egy ideiglenesen éttermet vezető őrgróf.

 

Bentről kiszűrődtek hangok

 

 

        Itt vagyok főnök, parancsoljon velem – így kezdett Borhy

        Puby mi volt ez? Hogy fordulhatott ilyen elő? Ha ez az ember nem ilyen puritán, még nagy balhé is lehetne belőle! Mit csinált vagy, hogy gondolt ilyet? – így Árpi

        Főnök, én tehetek róla, én vagyok a hibás! – mondta Borhy határozottan.– Ha akarja kámzsába bújok és hamut szórok a fejemre vagy kanosszát járok. Én azt hittem, hogy ez egy jégcsap merev fogadás, én nem gondoltam, hogy ez egy SÖNTÉS!

Hogy erre mit mondott Árpi, azt már nem hallottuk, mert ő sose hangerővel, hanem szavakkal fejezte ki minden indulatát.Nyilván ezt is. És azt sem tudtuk meg soha, hogy volt e a konyakhiányban, némi szándékosság a szovjet barátok ellen. De Borhy Pubi 1-2 perc múlva átjött a szobánkon, nem szólt, csak büszkén távozott. Mintha kardot nyelt volna…

 

De hol van már a Sah a teájával, hol van a kis szimpatikus Grisin? Az első- vagy fő titkárok ideje lejárt. Mariann a belvárosban él, állítólag divatüzlete van, Árpi megöregedett. A zenekarból Frici beteg és Tácsik Miki sem forgatja már a bőgőt. Karcsi nemrég hagyott itt bennünket. Nem élhet már Borhy Pubi és így nincs Borhy vacsora. Se pacal, se máj Csak emlékek, amíg élünk….  

 

                                        tavolbol.jpg