Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fodor Tibor

2009.11.28

Kép 1956 januárjától műszaki titkár György Gyula mellett, akit az Egyesült Izzó vezérigazgatójává történő kinevezése után,1957 novemberében követ a vállalathoz. Először a Munkaügyi Főosztályon ismerkedik a gyárral, majd a Vezérigazgatói Titkárságra kerül, mint műszaki titkár.

1962 januárjától az Anyagellátási Főosztály vezetője lesz.

1978- január 1-től, a nyugállományba vonuló Gábor András helyét veszi át az Üzembiztonsági Főosztály élén.

1986-ban, egy infarktust követően, 1987 novemberében leszázalékolják.

Többször részesül a kohászat, a gépipar, illetve a vállalat kiváló dolgozója elismerésben. Kétszer tüntetik ki Honvédelmi Érdeméremmel, egyszer a Haza Szolgálatáért érdemérem arany fokozatával.

1986-ban, 30 éves Izzós munkája jutalmául megkapja a Tungsram Nívódíjat.

Nős, egy fia és két unokája van.       

 

Harminchat éve a főnököm volt és van harminckét éve, hogy nem láttam, de ha képzőművész lennék, le tudnám rajzolni emlékezetből az akkori Fodor Tibort a 4-es épület első emeletének főosztályvezetői irodájában. Ahogy az ajtóval szemben ül könyékig feltűrt ujjú világoskék ingben, meglazított nyakkendővel és telefonál. Az íróasztala jobbján lévő hatalmas „kulcsos” telefonról De szól hozzám, a belépőhöz: „ üljön le Jancsikám, mindjárt beszélünk, csak ezt befejezem!” Aztán a kagylóba: Szia, Fodor vagyok. Gondolom tudod mért hívlak! Ne izéljetek már azzal a bronz sínnel, mert mi is ki tudunk cseszni veletek, ha akarjátok! Nem szabványos! Miért? Te meg én, mi szabványosak vagyunk? Mégis jó! Szóval menni fog? Akkor küldhetek érte! Rendesek vagytok. Fiad leérettségizett? Az asszony jól van? Hogy bír még elviselni? Na szia és kösz még egyszer!” Aztán nekem: „Rétikém reggel induljon Csepelre a szalagért. Éjjel legyártják. Már a raktárban lesz: Ha mégse, akkor onnan hívjon fel! Ne hagyja magát lerázni! Rendben? Viszontlátásra” Legyártották, hoztuk.

Most, mire találkozásunk helyére értem, már ott volt. A folyósón ült egy fotelben.. Könyékig feltűrt világoskék ingben, meglazított nyakkendősen. Mintha mi se történt volna, csak közben elmúlt 32 év. Érezzük, hogy meghatódtunk. Megöleljük egymást és tegeződünk. Önkéntelenül. Magától értetődően.

 

Miskolci lévén a Bükk szerelmese voltam. Így találkoztam elsőször 1949-ben az Izzóval, a Csanyik völgy és a Forrásvölgy találkozásánál. Megláttam, hogy, gyár épül. Érdeklődésemre elmondták az ott dolgozók, hogy a Tungsram kripton gyára dúlja majd fel a kies táj nyugalmát. Akkor még nem gondoltam, hogy a már akkor világhírű cég teszi majd ki munkásságom döntő részét, kezdve vezérigazgatói titkárságán, folytatva az Anyagellátási Főosztály vezetőjeként és  befejezve az Üzembiztonsági Főosztály munkáját irányítva.

Az  Izzó  „növekedése” az anyagellátási éveidre esett. Hogyan tartottál lépést vele?

Örökké úton voltam, hol valamelyik városba, hogy „naprakész” legyek, és közben szerveztem a főosztályt. Az üzemek, gyárak  anyagigényének kielégítése, nemcsak izgalmas, de hálátlan feladat is, de tudtam azt is, hogy sikerélményeket is hoz majd. 

A tervgazdálkodás szabályozói között.

Igen. Utolsó pillanatban érkező export megrendelésekkel, rövid szállítási határidőkkel, ugyanakkor előírt anyagrendelési ütemezéssel, ami bonyolult, olykor ad hoc megoldásokat tett szükségessé. Nem szólva arról, hogy a „vezér” kezdte decentralizálni, bizonyos szorzók alapján „szétszórni” a költségeket, ami újabb és újabb leckét adott fel. De az volt a jelszó, hogy „minden jó, ha a(z év)vége jó!”

A centralizálás híve voltam: megszerveztem a központi anyaggazdálkodást, a legfontosabb anyagok központi beszerzését, az anyagnyilvántartás számrendszerét és az tervcsoportot. Ezek után sikerült a szállítóinkkal is a kiemelt  anyagokra, anyagcsoportokra – az országban egyedüliként –  éves, ötéves, tízéves kapacitási szerződéseket kötni. Ezek terhére a konkrét igényt félévenként, vagy negyedévenként hívtuk le. Így volt jó, mert  kereskedőink, meg a termelés olykor  az utolsó pillanatig várt. Arra nem gondoltak, hogy nekem 1-2 évvel előbb kell(ene) anyagot rendelnem, ők a gyártás beindulása előtt „találták ki” igényeiket. Mi viszont  kiadtuk a készárut grátisz 110 kirendeltségnek és figyeltük, mi, hogyan alakul? Tudtunk stornírozni vagy emelni: volt úgy, hogy valamiből 100 ezerrel kellett több, mint amennyire készültünk. Jött is fel a Mestyán nagy lihegve, Némethnéék  számoltak, a beszerzők ügyeskedtek és indult a gyártás!

Ilyenekről esett szó a híres szombati vezérigazgatói értekezleteken?

Dienes Béla az értékesítést figyelte, elvégre abból éltünk! A szombati szeánszokon számoltak be az igazgatók a terv állásáról, ha volt lemaradás, annak okairól. Sokszor éjszakába nyúló munka kellett ahhoz, hogy a hiánylistára, felelős, az igazságnak megfelelő válaszokat tudjuk adni.

Kapcsolatod a vezetőtársakkal?

Jó. Mikor, mennyire. A legtöbb „háborút” néhai Mestyán Béla termelési főosztályvezetővel vívtam, de ő volt az is, aki  a leginkább mellénk állt, ha slamasztikába kerültünk. Dienes Bélára, a vezérre meg kifejezetten büszke voltam. Gyakran elvittem magammal rázósabb tárgyalásokra a nyomaték kedvéért. Más cégek első emberei  nyomába se léphettek. Reprezentatív megjelenésű, tekintélyt sugárzó vezető volt. Mondták is a többiek: könnyű  nekem, ilyen főnökkel lehet eredményeket elérni. Gondoltam: bezzeg, ha tudnátok mennyit cseszeget, nem irigyelnétek Arra büszke vagyok, hogy anyagellátási probléma miatt a gyár termelése nem állt és nem is  maradt le.

Azután jött a harmadik nagy fejezet, az Üzemrendészeti Főosztály…

Gábor Bandival a rendészet főnökével összejártunk. Egyszer mesélte, hogy megállították a rendőrök, elővette az igazolványát, mire szó nélkül elengedték. Polgári védelmi alezredes volt.  Mondom neki viccesen:  csináltass nekem is! Mire ő: gyere a helyemre és kapsz, megyek nyugdíjba. Elgondolkodtam. Ő meg szólt a Lajtainak, jött  Selyem meg Iványi és már kész tényként könyvelték el a váltást. A rendészetet meg kellett tanulnom az anyagellátást meg kellett tanítanom. Fél napot én foglalkoztam az utódommal Horváth Csabával, fél napot Gábor Andris velem. Búcsúzóul megkért: szeressem a volt embereit. Nem is bántottam őket, megvártam amíg lassan fokozatosan  rájönnek, hogy mi az, ami már nem nekik való.

Ekkor szervezted át az Üzemrendészetet?

Olyan jól, hogy elsők lettünk a KGM vállalatok között. Járőrözés, térkép, világító jelző, a  mindenkori tartózkodásukról,  precízen, pontosan. Megtervezve, begyakoroltatva.  „Gyakorlásból” felgyújtottuk még az irodaházat is! Reprezentáltunk. Kaptuk is az elismeréseket.

A kettőből melyik feladatkört érezted közelebb magadhoz?

Nem tudom. Gépesítettem az anyagellátást és gépesítettem a rendészetet is. Tizenhat év anyagellátás, kilenc üzembiztonság. Mindkettő más kockázat, de kockázat. Az anyagellátáson éreztem, hogy szükség van rám, a rendészeten szükségessé tettem magam. A privatizációt viszont nem bírtam volna ki. Ezt igazolja az is, hogy 1949-hez képest az 1999-es Fodor Tibor, a Bükkben járva,  a Csanyik- és Forrásvölgy találkozásánál újra meglátta azt a gyárat. De most fájó nosztalgiát, kifejezett szomorúságot érezett, hogy az Egyesült izzó egykori gyöngyszemére már nincs kiírva, hogy Tungsram Kriptongyár.

Hogy élsz most?

Vigyáz rám a család, nem engednek semmit csinálni. A feleségem félt, nem akar egyedül maradni.  A fiamnak néha segítek, és az  unokák. Ja, lehet hogy ez meglep: írok. Megírtam a valamikori iskolám  történetét és csináltam egy kis újságot a volt iskolatársaknak. Most jönnek hozzám halászlére. Nem politizálunk, emlékezünk.   

Amikor elment, nem mondtuk ki, de mindketten éreztük, hogy újra velünk volt a fiatalságunk. Ha csak egy órára is. Azután  elszállt. De talán nem végérvényesen.

 

A portré 2004.április 15-én készült.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.