Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jurisits János

2009.11.21

Az 1970-es évek elején pályát módosított, s hosszú éveken keresztül a vállalat Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályán dolgozott. Referensként az akkori NDK, Csehszlovákia és Lengyelország vonatkozásában felelt a KGST-együttműködéséért.

1980 és 1983 között a Műszaki Főosztályt vezette, majd újabb pályamódosítással a minőségbiztosítás területére kérte magát, ahol hamarosan ismét főosztályvezetői megbízást kapott.

Kilenc évet töltött el Japánban a Nippon Tungsramnál, ahol sikerült tartós kapcsolatokat kiépíteni a japán autógyárakkal.

Külföldi kiküldetése után, 1995-ben – az ő szavaival – „már egy más vállalathoz” tért vissza, ahonnan 1998-ban közös megegyezéssel távozott.

Jelenleg egy 1995-ben Magyarországra települt nemzetközi cégnél dolgozik, amely elektronikai termékeket szerel össze, s ma már – nem kis részben éppen az ő munkájának köszönhetően – fejleszt is számos vezető elektronikai világcég számára.

 

A mosolygós, nyílt tekintet mögött határozott, kemény, céltudatos jellem rajzolódik ki bennem Jurisits Jánosról a beszélgetésünk alatt. Ö ugyan ezt „lázadó alkatként” aposztrofálja, amiért – elmondása szerint – meg is kapta mindig „a megfelelő pofonokat”. 

„Én büszke vagyok arra, hogy ott, akkor és olyan körülmények között vállaltam politikai szerepet” – vallja például, és kéri, kapjon ez külön hangsúlyt is portréjában.  A “mozgalmi élete”, az FMKT,  a 75 éves Tungsram ünnepségek szervezése, az  Ifjúsági Törvény programok, a “négyszög-ülések”  és a többi. „Úgy érzem” – írja magáról – „a Tungsram MSZMP VB-jében végzett munka sem volt pártkatonai feladat, ma sem tekintem annak, szívesen vállaltam:  a minőségügy érdekeinek leghatékonyabb védelmi fórumán – az akkori gyakorlatnak megfelelően.”

Mikortól vette észre magán Jurisits János, hogy reál, vagy humán érdeklődésű?

Valamikor az érettségi környékén. Nekem valahogy a reál tárgyak mindig könnyebben mentek, csak az nem volt világos – egészen addig, amíg el nem végeztem az egyetemet –, hogy tanári, vagy mérnöki pályán menjek tovább. Mert nagyon szerettem tanítani. Ezért is vállaltam egyetemista koromban KISZ-aktivistaként egyetemi előkészítőket. Pécelre, Érdre, Esztergomba jártam.

És a választás  a villamosságra esett…

Nem volt ez túlzottan megalapozott. Amit a vidéki környezetben akkor egyáltalán műszaki életnek lehetett nevezni, azt nekem a rádió, a televízió jelentette. Híradástechnikát akartam  tanulni. Kétszer felvételiztem. Eredetileg az NDK-ba jelentkeztem, de oda csak ötöt vettek fel. A felvételi eredményem alapján Leningrádba felvettek volna, de azt meg nem vállaltam.

És akkor jött a Tungsram. Erre szinte mindenkinek külön története van.

Igen, nekem is. Volt egy állásom a Műszaki Egyetemen, az Elektroncső és Félvezető Tanszéken. Felvettek, bejegyezték, hogy tanársegédként oda kerülök. Csak hogy volt ott egy Kenczler Ödön nevű úr, aki a Tungsram Kutatóban volt félállásban. Vákuumtechnikát adott nekünk elő. Megkeresett egyszer, s mondta, hallottam, hogy te ide jönnél, erre a tanszékre, és most nem tudom, melyik ujjamat harapjam, mert megbíztak a Tungsram Kutatóban, hogy keressek valakit, aki egy most induló témát vállalna. És a leírás alapján én téged találtalak meg. Még a XI. kerületben felcsillantott lakás-lehetőségre is volt megfelelő válasza, nevezetesen, hogy a Tungsramban jobb a helyzet, ott még előbb kapok lakást. Végül is, aki helyettem ott maradt, hamarabb jutott lakáshoz, de egy év múlva én is kaptam úgy, hogy panasz nem lehetett. Szóval így kerültem a Tungsramba.

Mi érdekelte igazán volt a feladatok közül?

Szilárdtest-fizikával akartam foglalkozni. Ionimplantációról akkor még csak  olvasni lehetett a szakirodalomban. Tudtam, hogy ehhez kell vákuumtechnika ismert-tapasztalat, amihez a Barla Bandi vezette Kutató apparátusa nagyon jónak tűnt háttérként, meg kell ionágyú, és meg kell tervezni azokat a mozgató eszközöket, amikkel beteszi az ember a vákuumba a szeletet, amibe be akar valamit lőni. S mindehhez megvolt az alapom, mert tanultam és szerettem is a finommechanikát, technológiát, kémiát. Csak aztán később azt is mondták, hogy ez az ionágyú annyiba kerül, hogy azt majd talán az Akadémia kapja meg. Így is történt. Egyszóval az álmok és a valóság nem mindig találkoznak.

Volt lehetőség nemzetközi tapasztalatokat szerezni, vagy a műszakiak kevesebbet utazhattak, mint a kereskedők?

A Kutatóban nem nagyon. Persze ha nem adtak pénzt arra, hogy megvalósíthassuk azt, amit kutattunk, akkor kár lett volna pénzt adni arra, hogy utazzunk, hiszen az információkat egy fél évvel később kiadványokban meg lehetett találni. A gond nem ez volt. Ma már úgy látom, hogy nem adtak elég anyagi támogatást, vagy nem döntöttek elég szelektíven a kutatási témákról. Sok okos ember volt ott és kétségtelen, hogy nem volt mindre szükség. Én akkor úgy gondoltam, hogy tovább kell lépni! Így kerültem a nemzetközi kapcsolatok területére. Akkor aztán utaztam eleget. Még sokat is.

Az akkori szocialista országok megosztották egymás között a fejlesztést és gyártást. Ez volt a szakosodás. Öt évre előre mi készítettük elő, hogy milyen félvezetőket, elektroncsöveket, fényforrásokat adunk el például a cseheknek, lengyeleknek, németeknek. Ezek voltak az én területeim és hogy mit veszünk mi tőlük? Ennek a műszaki feltételeit egyeztettem. Az volt a feladatunk, hogy a jogászokkal közösen parafálásig előkészítsük a szerződéseket.

Kedvére való feladat volt ez?

Igen. Ez már közelebb állt a gyakorlathoz. Volt egy kitűnő főnököm, Hornyák Tibor, aki megtanított például fogalmazni. Sohse felejtem el, egyszer megkért, hogy írjak le valamit, aztán behívott, leültetett maga mellé, és azt mondta, figyelj ide! Kihúzom a felét, és most mondd meg, változott-e az értelme, vagy hiányzik-e valami. S én megdöbbenve vettem észre, hogy semmi sem változott. Rájöttem, hogy lehet szűkszavúan, precízen és korrekten fogalmazni. Később több alkalommal vettem részt a REÁB 5. Szekció munkájában is, még magyar delegáció vezető is voltam például Ordzsonikidzében. Igazi tekintélyünk volt, szakmai ismereteink, rugalmasságunk és állandó vidámságunk okán. Szakmai példaképem Dr. Bitó János, főosztályvezető, majd fejlesztési igazgató-helyettesvolt, akit 3 év után a vállalat legfiatalabb főosztályvezetőjeként követtem a posztján.

Mikor jött a fordulópont a szakmai közérzetében?

Amikor kezdett lassan “belülről támadni az ellenség”, és például. a nemzetközi kapcsolatokban a „megbízhatóság” fontosabb kritérium lett a szakmai ismereteknél, az idegen nyelvtudás hiánya sem volt akadály. Kezdtem megcsömörleni. Kértem felmentésemet a főosztályvezetői beosztásomból, hogy beosztott mérnökként a VMEF Fényforrás Osztályán kezdjem újra az életet.

Ezekre az évekre is szívesen emlékszem vissza. Az volt a szerencsém, hogy a vállalat vezetésének szemléletváltása a minőség szerepét illetően éppen ebben az időszakban fordult nagyot – nem is lehetett volna fenntartani nyugat-európai piacainkat, ha nem így gondolkodnak. Én részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a piac és vállalatvezetés által is elvárt szemléletváltást “levezényelhettem”, a teljes VMEF gárda aktív támogatásával.

Ezután következett az egy évesre tervezett, de különféle okok miatt 9 évesre sikeredett Japán kiküldetésem. Egy izgalmas, sok munkával és sikerrel járó időszak, amelyben több Tungsramos munkatárs támogatásával sikerült tartós kapcsolatot kiépíteni a japán autógyárakkal.

Közös megegyezéssel, 28 évi szolgálat után  távozott sikerei helyszínéről.

Ez 1998-ban történt. Utána olyan helyet találtam, ami mindjárt nagyon megtetszett. Egy 1995-ben Magyarországra települt nemzetközi céget, ami elektronikai termékeket szerelt össze számos vezető elektronikai világcég számára. Két része volt a gyárnak,  az egyiknek én lettem a termelési igazgatója. Akkor indult egy olyan termék, amivel rengeteg gond volt, Azzal a megjegyzéssel kaptam meg a kinevezésem, hogy, hogy ha 2 hónap alatt a gyártást rendbe szedem, akkor 1 év múlva én leszek a gyár igazgatója. Egy év múlva én lettem a gyár igazgatója.

Amikor nem igazgatja  a gyárat, akkor mit csinál?

Most nem igazgatom, a fejlesztés megszervezésén dolgozom, mert a „bérmunkás” lét óta ma már gyártásfejlesztés, tavalytól pedig gyártmányfejlesztés is folyik. Ennek a magyarországi részét próbálom megszervezni. És jól érzem magam. Én általában jól érzem magam. Nagyon sok hobbim van, aggódom is ezért Kertészkedés, zene, olvasás. Szeretek utazni. Közel vagyunk Ausztriához, majdnem jobban ismerem már, mint Zalaegerszeg környékét.

Jurisits János 28 éves Tungsramos múlttal – közös megegyezéssel, de keserű szájízzel – került el a Tungsramtól. Becsvágya, az évek során felhalmozódott sokrétű ismerete, tapasztalata alapján azonban újra bizonyítani tudott, más területen is.  A marsallbotot azért mégis a Tungsramból vitte magával. Az  viszont  kizárólag az ő érdeme, hogy hasznát veszi.

 

A portrébeszélgetés időpontja 2004. június 17.

 

Az írás nyomtatatott változata Surguta László segítő közreműködésével készült.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Jurists úr a nagyszájú bolsi

(Miklos, 2016.01.31 22:03)

Arról miért nem szól a fenti bemutatás, hogy Jurisits úr volt talán az egyik leg-beköpősebb fajta komcsi az egész Tokyoi-kolóniában a 8O-as évek második felétől kezdve. Amikor 88-ban ár a Tokyo-i magyar követségen is kezdett ismertté válni, hogy a kmmunzmusnak hamarosan vége lehet, akkor Jurisits úr nagyhangon kijelentette az akkor ottlévők előtt: "Engem nem érdekel, hogy mi lesz Magyarországon, én akor is kommunista maradok."

Nos, ezen még az ottlévő párttagok is elmosolyodtak akkor már.