Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Littomericzky Ferenc

2009.11.18

Tanulmányait ezt követően munkavégzés mellett folytatta:

1963-1967-ig gépgyártástechnológiát tanul a Budapesti Felsőfokú Gépipari Technikumban, 1973-ban a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola gépgyártástechnológia szakán üzemmérnöki képesítést szerez.

Munkavégzése színvonalát mindenkori elöljárói kezdettől fogva értékelték, számos alkalommal részesült mint szakember vagy mint  vezető kitüntető elismerésben.

 

Családi állapota: nős, egy lánya és három fiú unokája van.

 

Kétszer is beszélgettünk  a készülő  portré okán, mert először  a „technika ördöge” kifogott  rajtunk:   a magnóban, közben  kimerült az elem ,ami csak otthon derült ki. Megkértem , találkozzunk újra! Ennek készséggel tett eleget.

Másodszorra látva őt, újra megfogalmazódik bennem: jó fizikai állapotban lévő mérnők ember, akinek az Izzó, azon belül pedig a Sajtoló, volt első és egyetlen munkahelye.

Korábbról nem ismertük egymást, pedig egy  ideig egy épületben dolgoztunk.. Az ő munkahelye Sajtoló volt, enyém  a Rádiócső Kémiai Labor. Mindkettő a 75-ös épületben csak az egyik a földszinten, a másik a 3. emeleten. Reggelente, 9 óra körül elmentem a Présműhely mellett és hallgattam, amint falai és  fémrácsos ablakai mögül óriási robajok zúdultak ütemesen, mintha mesebeli óriások kalapáltak volna hatalmas üllőiken rettentő csinálmányokat. Holott „csak” pontos présgépek gyártottak kicsiny, finom, érzékeny alkatrészeket. Visszatérve a riportra: akinek mondandója elején ott áll le a magnó, hogy éppen azt mondja: „nekem az életem volt a gyár”.

A Tungsramba 1960-ban léptem be és a 2003-ban bekövetkezett visszavonulásomig ott dolgoztam. Ennek során egész tevékenységem a sajtolt alkatrészgyártás és szerszámgyártás területére terjedt ki. Kezdetben több területen, különböző beosztásokban dolgoztam, majd 1976-ban megkaptam első vezetői megbízatásomat: a Sajtoló és Szerszámgyár Szerszámszerkesztési Osztályának vezetésével bíztak meg. Ez a feladatkör 1981-ben szerszámszerkesztési szakmai főkonstruktőri megbízatással egészült ki.

Manapság ez a „hűség”  eltűnt az értékrendből, de akkor sem volt kis dolog. 

Nevezhetjük egyenes életútnak is azt, hogy lényegében végig azonos pályán maradtam. Vagy nevezzük szakmai elhivatottságnak,  a valahova, valamilyen közösséghez tartozás igényét. Jól éreztem magam abban a közösségben és a mai napig hiányoznak azok az évtizedek.

A Sajtoló csapata két részből, a szerszámosokból és a sajtolósokból, a présműhely gárdájából állt. Ezen belül lenni kellett bizonyos differenciának, mert a szerszámkészítők, mindenütt az országban, de talán a világon is, a szakmák  elitjének tartották magukat.

A Szerszámszerkesztésben, tervező mérnökként kezdtem, így a szerszámosoknak, „papírforma” szerint,  tényleg közelebb kellett volna  állniuk a szívemhez. Magam is tapasztaltam, hogy ők büszkék arra, hogy a vasas szakmán belül talán a legtöbb kreativitást ez a szakma igényli, és ténylegesen kiemelkedő képességű szakemberekkel „igazi egyéniségekkel” volt szerencsém együtt dolgozni. Sokat tanultam tőlük. Főmérnökként viszont már az alkatrészgyártásra is nagyobb figyelmet fordítottam és be kellett látnom, hogy a kettő szerves egész, mert a végterméket, azaz a termelési értéket a présüzem hozza, ők állítják elő a tulajdonképpeni alkatrészt és ott is az adott szakmához nagyon is értő, azt nagyon szerető, mondhatni alázatosan közelítő emberek voltak.

Milyen szerszámok készültek általatok?

Mi lényegében csak a Tungsramnak dolgoztunk, illetve, a saját alkatrészgyártásunknak  csináltuk a szerszámokat. Ezekkel a szerszámokkal gyártottuk, préseltük a különböző lámpagyártó sorok számára a bonyolult sajtolt fémalkatrészek tömegét.

Majd jött az előlépésed, utána pedig az  összevonás…

Igen, 1986-ban a Sajtoló és Szerszámgyár főmérnökévé neveztek ki. Ebben a beosztásban dolgoztam 1993-ig, mikor is a vállalati átszervezések során a Sajtoló és Szerszámgyár beolvadt a Budapesti Fényforrásgyárba. Ettől kezdve a továbbiakban, a sajtoló és szerszámgyártási terület vezetőjeként, mint gyártásvezető dolgoztam. Ettől számítva már ezen a területen, ebből a feladatkörből mentem nyugdíjba 2003 végén.

Az átszervezés valamilyen belső logika eredményeként alakult?

Nem volt benne semmi rendkívüli és nem függött össze a tulajdonosi viszonyokkal. Viszont kétségtelen, hogy az új felállásban kereste a helyét, gyár, gyáregység, fejlesztő részleg egyaránt. Végül az összevonás arról szólt, hogy az újpesti központban ne legyenek egymástól elkülönült, önálló gyárak, hanem a budapesti törzstelep egyetlen, szakmai értelemben osztott, vezetési szempontból viszont osztatlan fényforrás gyár legyen, lámpagyártó részleggel, alkatrészgyártással,  üveggyártással, sajtolóval.

Ki volt az utolsó önálló Sajtoló igazgató?

Vaszily György, mármint a néhai főmérnök fia. Bizonyos tulajdonságai, a tisztessége, humanitása, empátiája folytán emlékezetes számomra. Jól lehetett vele dolgozni. Sőt hozzátehetjük, hogy ilyen összehasonlításban kevés hasonló vezető volt a gyárban.

Akik rólad tettek említést a riportok során, azok téged is igencsak pozitív jelzőkkel illettek.

Pedig inkább makacs voltam és önfejű, viszont kétségtelenül egyenes.

Az együttműködés a többi egységgel zavartalan volt az összevonás után?

A szerszámosok valóban a vasas szakmák csúcsát jelentették, azaz elitjét képezték, de azután el kellet fogadni mindenkinek, illetve elfogadtatni mindenkivel, hogy az egyetlen egységgé összevont gyár más területein is kiemelkedő képességű és felkészültségű szakemberek dolgoznak. Rá kellet vezetni az embereinket, hogy bizony  vigyázni kell a másik területen dolgozók érzékenységére, ha azt akarják, hogy őket is olyan tisztelet vegye körül, mint amilyet szakértelmükkel, munkájukkal, magatartásukkal megérdemeltek. Elmondhatom: sikerült kialakítani a jó együttműködést az egyes részlegek között.  

Nehéz volt a válás?

Annyira, hogy nem is megyek be látogatóba, pedig olykor szoktak hívni. A régi munkahely régi emlékeit  nem szabad bolygatni. Fájó lehet. De kapcsolatok maradtak. Egyébként én döntöttem el , hogy visszavonulok, hogy felállok. Jó szívvel búcsúztattak. Akkor is és azóta is azt érzem, hogy jól döntöttem. Hogy akkor kell elköszönni, illetve valamit abbahagyni, amikor még jól teljesítünk, és megbecsülést élvezünk. Nekem ez sikerült.

Hogy telik a Nagy Szabadság?

Teljesen őszintén mondom, igazán jól! Központjában a család és baráti kapcsolatok, és természetesen a hobby, a „másik szerelem”, az evezés. Remélem még sokáig megfelelő „csapásszámmal”

 

Íme egy ember, egy sors – gondoltam távozta után – ami példa arra, hogy a derű, a kiegyensúlyozottság titka, arra törekedni,– szakmailag és emberileg egyaránt,– hogy magunkhoz arányos karrierre, életvitelre, boldogságra vágyjunk. Littomericzky Ferenc önmagához arányos, általa elérhető célokat tűzött maga elé, ilyen vágyakat igyekezett valósággá váltani. Mindez sikerült neki. Mi jelenthet ennél többet az életben.  

A portré 2004.április 16-án készült

         

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.