Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Székely Róbert

2009.11.09

Kép Kezdetben a gépgyár Terv Osztályának, majd a központban a Terv Főosztály vezetője, később Közgazdasági Főosztály munkáját irányítja. Utolsó öt Izzós évében a gépgyártási ágazat igazgatója volt.

1978-ban leszázalékolták és nyugállományba került.

 

A fóti úton, egy kis panzió szerű szállodában várok Székely Róbertre, mikor megérkezik helyet foglalunk a nem nagy de kényelmes szoba foteljeiben és beszélgetünk. Az elmúlt évtizedekről, és persze mindenekelőtt a gépgyártásról és az Izzóról. Kezdjük az elején – jav asolta egy olyan szakembernek, akiről tudtam, hogy a Tungsram úgynevezett nagyjai között tertenak nyilván a mai napig.    

 

Az Országos Tervhivatal révén, a Kohó- és Gépipari Minisztérium ajánlatával kerültem a Vácuumtechnikai Gépgyárba, a Terv Osztály vezetőjének.  Néhány témában nyilvánított véleményem alapján még a próbaidő lejárta előtt közölték velem, hogy alkalmatlan vagyok a vezetői munkakör betöltésére.

A Minisztérium közbenjárására azután Natonek Imre igazgató hivatott és közölte, hogy megbíz a Központban működő Terv Főosztály vezetésével.  Egy hónapos ottlétem után megkaptam a főosztályvezetői kinevezést., majd később a Főosztályhoz csatolták a Munkaügyi Osztályt is.  Natonek Imre több témában kérte ki véleményemet, ugyanakkor hagyott önállóan dolgozni.  Érdemei közül kiemelném, hogy olyan szerszámgyártás hozott létre az Egyesült Izzón belül, amelyhez hasonló színvonalú az országban nem volt.

Az általam elismert és tisztelt vezetőként tartottam meg emlékezetemben.

 

 

Kikre emlékszik hasonló „jó szívvel” valamikori felettesei közül?

 

Sorrendben György Gyula volt a vállalat következő igazgatója.  Rendes, becsületes és egyenes ember volt, de nem volt vezető típus.  Az Ő idejében az Izzó-t egy ún. triumvirátus vezette: Mestyán Béla, Dr. Molnár József és én.  Ehhez ő biztosította az igazgató támogatást, azaz a vezetői hátteret.

 

 

Azután György Gyula  a felettes minisztériumba került, miniszter helyettesnek és ebben  az  időszakban az Izzó felügyeletét a minisztérium részéről Dienes Béla látta el.  Ön a leghosszabb időszakot Dienes Béla vezetése alatt töltötte az Izzóban?  Milyen volt a viszonyuk?

 

Amikor Dienes Béla az Izzóba került az első ténykedése az volt, hogy szétverte ezt a hármast és átvette a vezetést. Nem tartozott a legjobb modorú emberek közé, meglehetősen gorombán és keményen beszélt az emberekkel, de ez nem hagyott nyomot a munkatársaiban.  Egy tervegyeztető értekezleten mondtam is neki: „Dienes elvtárs. Nehéz Önnel vitatkozni, mert Ön erőhelyzetből vitatkozik.”  Megsértődött.  Többször előhozta ezt a megjegyzésemet, de soha semmilyen következménye nem lett ennek kijelentésemnek.

 

 

 

 

 

Másik jellemző eset: Nagykanizsán voltam, amikor Dienes Béla telefonált, hogy azonnal jöjjek Budapestre. Én csak másnap reggel jelentkeztem nála.  Alaposan lehordott és amikor befejezte a legorombítást, megváltozott az arca, a hangja és közölte az azonnali feladatot, majd megölelt és azt mondta „Robikám akkor ez meglesz ugye”? 

Engedte beosztott vezetőit dolgozni mégsem alakult úgy helyzet, hogy mások miatt kellett volna tartania a hátát.

 

Említettem, hogy milyen tisztelettel vagyok Natonek Imre iránt. Ugyan ezt mondhatom Dienes Béla személyét illetően is.

 

Az Ön  beosztásából eredően feladata volt a stratégiai  döntések előkészítése.  Eleget tudott tenni ennek az elvárásnak?

 

Többnyire igen.  Nehéz akadályokon kellett keresztül mennünk, komoly tárgyalásokat, nem ritkán csatákat vívva a felettes szervekkel. Előterjesztéseink, pályázataink  - esetenként hosszabb viták után -,  de legtöbbször elfogadásra kerültek. Kitűnő munkatársaim voltak ezekben a témákban.  Szerencsére közöttük több fiatalt is magam mellett tudhattam.  Félszavakból is megértettük egymást.

 

 

Életpályája a későbbiek folyamán hogy alakult?  Mire emlékszik vissza szívesen?

 

Az utolsó 5 évre amikor ágazati vezető voltam.

1973-ban kineveztek Gépgyártási ágazati igazgatónak. Sok támogatóm, ugyanakkor sok ellenfelem is volt. A barátok közül is többek csak távolról figyelték a munkámat.

 

A külföldi utak között bizonyára sok maradt emlékezetes…

 

Nagyon szerettem azokat az utazásokat, amikor valamit rendbe kellett hozni, mert más elrontotta.  Egy esetben mondtam nemet, egy londoni kiküldetésre. Miután áttanulmányoztam a kinti helyzetet közöltem, hogy nem vállalom az utat, mivel a problémára nincs megoldás. Sem jogi, sem pénzügyi vonatkozásban.  Pedig nem jártam Londonban. És, azóta sem.

De az is hozzátartozik a teljességhez, hogy volt olyan utam, amire nem szívesen gondolok vissza:  1971 évben kaptam azt a megbízást, hogy Indiában készítsünk el egy megvalósíthatósági tanulmányt egy gépgyár létrehozására.  Szendrő László volt az ottani partnerem.  30 napot dolgoztunk megállás nélkül, míg nem én szívrohamot kaptam és kórházba kerültem. De végül a kiküldetés sikerrel fejeződött be: az Izzó számára monopolizáltuk a vákuumtechnikai gépgyártást egyetlen megállapodás aláírásával.

A legkényelmesebb utam is 1971- ben volt. Ceylonban, Kairóban és Indiában megállapodásokat írtunk alá gyárak építésére. Olyan jó volt az előkészítés, hogy nekünk csak az aláírás maradt hátra. Ugyanakkor az ottani vallási ünnep, majd a légitársaság dolgozóinak sztrájkja miatt nem tudtunk visszautazni, így rengeteg szabadidőnk maradt.

 

A gépgyártás ágazathoz annakidején nagy reményeket fűztek, de nem minden sikerült,tudtunkkal az  ön elképzelései szerint…

 

Az én vezetésem ideje alatt rohamosan nőtt a gépgyártásban érdekelt gyáraink termelése és nyereségessége.  Elvállaltam minden olyan megrendelést, ami hozzánk érkezett.  Korábban az elődeim elutasítottak olyan igényeket, mint pl. magas raktárak vasszerkezeteinek gyártása, a hozzá szükséges elektronikai vezérléssel, vagy pl .nyomdaipari gépek gyártása stb.

Az volt az álláspontom, hogy a gépgyártást ott kell erősíteni, ahol a vevői érdeklődés jelentkezik.  Voltak is ebből problémáim. 

Amikor átvettük az ÉGBV gyárakat, egyúttal átvettük azok folyamatban lévő munkáit is.

Így gyártottunk vágóhidakat, szalámi gyárat stb. Mi akkor nagyobbak voltunk, mint Szerszámgépipari Művek, több mint 12.000 ember dolgozott az ágazatban.  A termelési érték kimagaslóan jó volt, a nyereségesség pedig a legjobb a vállalatnál.

Sajnos ez a siker tendencia nem folytatódhatott.  Demeter Károly vezérigazgató helyettes több olyan intézkedést hozott, amely csorbította jogkörömet, megszüntetett gyárakat, legvégül megszüntette az egész ágazatot.  Akkor alaposan átgondoltam a helyzetet. Döntenem kellett arról, hogy felvegyem vele a harcot vagy sem.  Úgy döntöttem, leszázalékoltatom magam és nyugdíjba megyek.  Erre 1978-ban került sor.

 

Mi történt azután?

 

Több mint fél évig az Energiagazdálkodási Intézetnél voltam műszaki tanácsadó.  Azt követően a Mikroelektronikai Vállalatnál, mint főmunkatárs dolgoztam.  Azóta viszont szakmai értelemben nem csinálok semmit.

 

Hogy telnek napjai?

 

Sokat tévézek, olvasok, különösen a II. világháború történetei foglalkoztatnak.  Másodszor vagyok házas.  Feleségem szintén Izzós volt, a Beruházási Igazgatóságon dolgozott.  Gyermekeimmel, unokáimmal nem sűrűn, de tartom a kapcsolatot.

Az én gondolkodásom központjában nem a pénz van, vagy, hogy mit lehet megszerezni.  Az övékében azonban igen.

Tungsramosokkal legutóbb 1996-ben a vállalat fennállásának 100.évfordulóján rendezett ünnepségen találkoztam a Magyar Tudományos Akadémián.

 

 

A beszélgetésre 2004. április 23-án került sor.  

 

Az írás Vígh Károly segítő közreműködésével megjelent portré alapján készült.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.