Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tordai István (1937 - 2006)

2009.11.03

 

 

Kép

A Mintagépgyárban kezdi izzós pályafutását, gépszerkesztőként, majd a gyöngyösi Félvezető- és Gépgyárba kerül, ahol a Gépfejlesztési Osztály vezetője.

Közben 1973-75-ig egy autós cég műszaki vezetője lesz, de 1975-ben visszatér a Tungsramba.

1981-ben újra Budapestre kerül a Műszaki Igazgatásra, mint gépgyártás szakmai főellenőr.

1989-től főmunkatárs a Fényforrás Ellenőrzési Osztályon, egészen az 1994-ben bekövetkező nyugdíjazásáig.

A szakmával nem tart kapcsolatot, néhány volt kollegájával igen.

Nős, egy fia és egy leánya, valamint négy unokája van,

akik „színesebbé” teszik a nyugdíjas éveit.

 

Minden Izzósban az élt, hogy a gyár „három lábon” áll:  egyik  a Rádiócső Gyár, másik a Lámpagyár, harmadik a Gépgyár. De valójában a három,  kettő volt: a fény, hang, kép előállítói  és a „gyár gyártók”, a gépesek. Utóbbiak az előbbiek szemében külön kasztot képeztek és

maguk is úgy vélték, hogy akár önállóan is megélnének. Egy minden gondolatában „gépest”, Tordai Istvánt várom múltat idézni. Személyesen nem ismerem, csak azt tudom róla, hogy a gépek

szerelmese. Érkezésekor egy pillanat nyugtázni, hogy ragyogó erő-, és kedélyállapotban van, ami nem jelenti azt, hogy fölötte mindig „kék az ég”, de azt igen, hogy „derűs”. Az Izzóról és élettörténetéről jöttünk össze beszélgetni, aminek egyik fontos eleme a gép: nemcsak foglalkozást jelentett számára, hanem kitöltötte az életét. Nem nehéz tehát kijelenteni, hogy beszélgetőtársam abszolút gépes

 

Meg abszolút újpesti! Az általános- és középiskolát is Újpesten végeztem. Ez utóbbi a 2. sz. Gépipari Technikum volt. Ezt nevezték el később Landler Jenőről, vagyis ez lett „a Landler”, ami a „Kanizsaival”és a „Könyvessel” a nagy hármasba tartozott Újpest középiskolái sorában.     .

 

A Tungsramnál  hogy „ került  képbe” a gépgyártás, mint  ágazat?

A háborúban kifosztották a céget, ezért beindították a Géposztályt, ami részint  pótolta a leszerelteket és karbantartást végzett. Így indult az ágazat. Ha jól tudom, 1951-ben alakult a Mintagépgyár gépfejlesztésre és egyidejűleg a gyártást ketté szervezték: karbantartásra és gyártásra . Ez utóbbiból lett önálló telephellyel a Vákuumtechnikai Gépgyár a Szilágyi utcában, ahol az  Izzó részére készültek üveggyártó, üvegmegmunkáló berendezések. A Mintagépgyárban a prototípusok készültek, pótolva azokat, amik a gyár leszerelése után soha nem kerültek vissza. Szerencsére sokan ismerték, emlékeztek a régiekre, rekonstruálni tudták őket. Hozzáteszem: a gépgyártás nagyon jó szakember háttérrel rendelkezett.

 

Te a Mintagépgyárban kezdted Tungsramos életedet?

Igen, mint gépszerkesztő, 1956 augusztusában. Nálunk készültek a Vákuum Technikai Gépgyárban  gyártott berendezések első példányai. Beüzemelték őket, ha szükséges volt módosították és a Szilágyi utcában  legyártották. Később már exportra is dolgoztak. Eleinte főleg

a Szovjetunióba,  de később már más területre is. A Tungsramé lett a Könnyűipari Gépgyár, majd a 60-as évek közepén Gyöngyösön a Szerszám- és Készülékgyár, ami eredetileg fegyvergyárnak épült, de –az odavalósiak szerint – egy csúzlit sem készítettek. Ellenben kombájnhajtóműveket igen és volt két nagy, jól berendezhető csarnokuk. Újpesten a Mintagépgyár akkor költözött a Szilágyi utcába és lett Gépfejlesztési Intézet.

 

Mikor ért a csúcsra a gépgyártás?

A 70-es évek közepén volt a legnagyobb. A VTG, Gyöngyös, Győr, Hajdúböszörmény, Nagykanizsa, Kaposvár és Pécs keletre szállított, főleg a Szovjetunióba irányult a gépexport, majd a 70-es évek hozták a virágkort: a vállalat a „fejlődő országok”, Afrika és Dél-Amerika számára kínált vákuumtechnikai gépeket, komplett berendezéseket, ahova lehetett teljes gyárakat. Például Irakba is.

 

A szakág bővülése szükséges volt?

Nem volt feltétlenül, de a gépgyárak fejlesztő bázisukat és kapacitásukat kihasználva új, de profil-idegennek is mondható termékeket fejlesztettek és gyártottak. Ebben a gyöngyösi és a győri gyár „járt az élen”. Így születtek meg a gyógyszeripari-, a pohárcsiszoló gépek, az átrakó robotok, az öblösüveg fúvó gépsorok, Győrben az abroncsgyártó-, a fiókhajlító gépsor, a hiperbolikus fészekszerelő gép, egy négygépes tengelymegmunkáló rendszer és még lehetne sorolni. A Gábor Áron öntödére viszont tényleg szükség lett volna, mert öntetni kellett valahol. Azt hittük, ők majd megoldják a problémát, de az Izzó által igényelt minőséget sajnos nem tudták produkálni.

 

Hogy üzemelték be a külföldre készített gépeket?

Válogatott szakemberekből álló csoportok utaztak ki, ők szerelték össze és üzemelték be a gépsorokat. Vezetői értékeléseknél sok kritikát kaptunk az alkatrészek csereszabatossága miatt. Időnként az autógyártáshoz hasonlítottak, hogy ott cserélhetőek az alkatrészek.

Véleményünk szerint az összehasonlítás nem volt helyes, mert mi nem sorozatban gyártottunk.

 

Gyöngyös a te pályádon is szerepet játszott

Méghozzá 16 éven át. Fiatal házasként egy új „Izzós” lakótelepre költöztünk, hozzánk hasonló korú fiatal kollégákkal. A szerkesztésben kezdtem dolgozni, végül a Gépfejlesztési Osztály vezetője lettem. 1981-ben jöttem vissza Pestre a Műszaki Igazgatás szervezetébe

Gépgyártás Szakmai Főellenőrnek.

 

Elmondja, hogy a visszakerülés  nem  ment simán: kérvények, letelepedési engedély és egy sor idegőrlő ügyintézés is kellett hozzá. Akik segítették, még azt is elintézték, hogy a „vezér”, Dienes Béla, adjon  néhány támogató sort  kérelméhez. Vele különben 1962-ben  már találkozott:  egy munkahely alkalmával oda ment az ő  rajzasztalához  érdeklődni, szót váltani.  Csak utóbb jutott  tudomására, Tordai Istvánnak, hogy az Izzó újonnan kinevezett vezérigazgatója volt az illető.

 

 

Mit értsünk a gyöngyösi „kiléptem-visszaléptem” kitérő alatt?

Rólam sokan tudják, hogy autó-mániás vagyok. Gyöngyösön az autójavító szövetkezet főmérnököt keresett. Nagy kísértés volt, ám hamar kiderült, hogy nem az autók műszaki problémáival kell foglalkozni, hanem korábbi beruházások bírósági ügyeivel, garanciális

hibák elhárításának vitáival, az ügyfelek vélt vagy valós sérelmeivel. Visszatértem  a Tungsramba. Mint szerkesztési csoportvezető mentem el és gépfejlesztési osztályvezetőként tértem vissza. Abból a pozícióból jöttem Pestre, a MEF-be.

De volt kapcsolatod a MEV-vel is.

A 80-as évek elején volt törekvés az ágazat felső szintjén , hogy a Mikroelektronikai Vállalatot fejleszteni kell! Mégpedig úgy, hogy az Izzótól el kell venni a félvezetőgyártást, és összevonni a MEV-vel. Ekkor, az Izzó tiltakozása ellenére, a gyöngyösi gyárat, gépgyártással együtt a MEV-hez csatolták. Az eredmény közismert és lesújtó. Ezt azért mondom mert fontos szerepe volt

a feladataim között: a MEV-nek nem volt export joga, így a gyöngyösi gépgyártás termékeit az Izzón keresztül lehetett értékesíteni. Miután én ismertem  a termékeket, én vettem át azokat

az Izzó nevében több éven keresztül.

 

Aztán jött a minőségbiztosítás?

A 80-as évek második felében, nemzetközi elvárásoknak megfelelően, az országban elsőként  minőségbiztosítással kezdtünk foglalkozni. Ez a tömeggyártást  érintette elsősorban és nem kis feladat volt. Szakértők vizsgálták, hogy a gyártás hogyan biztosítja a termék minőségét. A gyártó kapott egy 20 kérdésből álló kérdőívet,  egy önbevallást, aminek alapján a vevő eldöntötte, hogy végrehajtja-e a vizsgálatot, vagy nem. Ha a gyártó egy bizonyos ponthatárt nem ért el, lehúzták a szállítók listájáról. A tevékenység része volt a hibahatás elemzés, amellyel én is foglalkoztam. Vizsgáltuk, hogy a gyártástechnológiában milyen hibák fordulhatnak elő, befolyásolva a termék minőségét. A legapróbb részletekig elemzésre került a gyártás, a föltárt problémák megoldására intézkedési tervek készültek. Végül az évtized végén megjelent életünkben a GE, ami a gépgyártás leépítését jelentette, a Gépellenőrzési Osztály is megszűnt. Főmunkatárs lettem a Fényforrás Osztályon.

 

Majd következett a nyugdíj.

Aktívnak érzem magam, Egy nagy autókereskedés munkatársa voltam még két évig, utána   segítettem a lányom üzletének ügyeit intézni.

 

Közérzeted?

Nyugodtan mondhatom, hogy jó.  Szükség esetén viszem az unokákat edzésre, kirándulni járunk, gyakran együtt üdülünk, néha a nagyobbakkal egy kis matekozás is belefér?

 

Amikor elköszönünk, felajánlja, hogy elvisz a kocsiján. Elindulunk a forgatagban. Ahogy vezet, abból  érződik az autók, a masinák iránti érzéke és szeretete. Sorra „szántjuk” az utcákat. Biztonságban érzem magam. 

A portré 2005 február 24-én készült. 

Tordai István 2006. március 4-én elhunyt 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.