Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vaszily György (1936-2009)

2009.11.01

 

Kép A 70-es évek elején a Gyár- és Gépértékesítési Főosztály állományába kerül és három évet tölt Indiában, mint az oda készült 2000-es lámpagyártó sor átadásáért és beüzemeléséért felelős Létesítmény Főmérnök.

Hazatérve két és fél évig a pécsi Sopiana Gépgyár főmérnöki teendőit látja el.

1983-tól 10 éven át a Sajtoló és Szerszámgyár igazgatója.

1993-ban korengedménnyel nyugdíjba megy.

1995 óta özvegy, egyedül él, gyermekük nem született.

 

Megilletődöttséget érez a beszélgetésre igyekvő újságíró, amikor az autó a régi Rákospalota csendes utcáin kanyarog vele Vaszily György otthona felé. Sok jót hallott vendéglátójáról és  tudja, hogy az  egyik nagy Izzós legenda, a kivételes tudású és képességű néhai Vaszily György főmérnök fia.

Polgári kertes ház csendes nyugalmából jön kaput nyitni az érkezőnek és bekísérni  a „nagyszobába” íróasztala, könyvei, tárgyai és szeretett számítógépe társaságába.

Vékony alkatú, minden megnyilvánulásában finom úr, akivel a beszélgetés nem kezdődhet mással, mint a „legenda”, az apa alakjának felidézésével.

Édesapjának  emléke valóságos mítoszként él a Tungsramban. Kezdve, hogy különleges adottságai, felkészültsége révén technikusi oklevéllel lett a gyár főmérnöke, addig, hogy az értekezletekre papír, feljegyzés,  határidőnapló nélkül érkezett. Állítólag minden számot, ígéretet és megállapodást  emlékezete őrzött. Nem lehetett könnyű a „Nagy Vaszily” fiának lenni az Izzóban!

Nehéz, de csodálatos volt mellette felnőni, a környezetében élni – mondja, aztán néhány pillanatig a távolt kutatja tekintetével,  szeme könnybe lábad, és hangja  alig észrevehetően  megremeg.

Volt egy jó sztori: egyetemistaként, egyszer a folyósón hallom, hogy a tehetséges adjunktusról beszélgetnek és megkülönböztető tisztelettel említik: tegnap este az Izzó főmérnökével vacsorázott. Mire én, viccesen a társamnak: Nagy dolog! Én  majdnem minden nap az Izzó főmérnökével vacsorázom. Az hogy lehet – kérdi ő. Úgy, hogy az apám. Válasz: ezt eddig nem mondtad! Én: miért mondtam volna? Mi köze az én előmenetelemhez, hogy ki az apám? Pedig nagyon büszke voltam, rá és ahogy beszélek róla,  most is meghatódtam..

A híradástechnika iránti vonzalmat tőle örökölte?

Ez nem híradástechnika iránti vonzalom. Mert sokat beszélt róla, természetes volt számomra, hogy ha el tudom végezni az egyetemet, és minden úgy lesz, ahogy ketten elképzeltük, akkor  oda fogok kerülni az Izzóba. Beszélgettünk arról, milyen szakra menjek, gépésznek, vegyésznek, elektromosnak, vagy milyenre? Gimnazista koromban vegyészettel foglalkozgattam,  – hála istennek, nem robbantam föl – de ő lebeszélt róla. Aztán el akartam menni elektromérnöknek, merthogy a Tungsram mégiscsak ahhoz  közelebb áll. De ő logikai érvekkel rávezetett, hogy a gépészet az igazi: nem az a lényeg, hogy  a termék, amit előállítunk, mit csinál, mihez van kapcsolata? Megcsinálni, előállítani, az a valami! És az gépészet.

Tehát  édesapja győzte meg a gépészetről?

És én elfogadtam. Utólag is áldom az eszét, de az enyémet is. Gépészmérnök lettem és 1959. november 2-án beléptem az Egyesült Izzóba, az ő birodalmába, ahol nagy tisztelet övezte. Tudtommal nem alaptalanul. Nem a beosztásának köszönhette a tekintélyét, hanem fordítva: a szakértelmének a  tekintélyét és persze a beosztását.

Ő a 30-as évek közepétől dolgozott a Tungsramban. Mennyi időt töltöttek „együtt”  a cégnél?

Közel egy évtizedet. Talán1967-ben ment nyugdíjba és 1968-ban halt meg.

De kerültük, hogy kitűnjön vagy bárkinek feltűnjön a kapcsolat. Persze mindenki tudta. Ha szembe jött valaki az udvaron vagy a folyósón, majdnem földig hajolva üdvözölt, de tudtam, ez nem nekem szól, hanem apámnak. Feszélyezett is, de nem is akarta, hogy azt higgyék: ő építi a karrieremet. Abban maradtunk, – ő találta  ki, de én egyetértettem vele – nem közvetlenül a törzsgyárba kerülök, ahova én szerettem volna, hanem a vákuumtechnikai gépgyárba, a Szilágyi utca 26-ba, ott kezdem el, aztán majd az élet megmutatja, mire vagyok alkalmas és mire nem?

És valóban önálló pályaíven indult el.

Akkor indult el egy tömegszerű vákuumtechnikai gépgyártás. Ott kezdtem el dolgozni. Szakmai fejlődésemben része volt annak, hogy apám egy jó kollegája, Holló Imre volt a gépgyár főmérnöke. Ő vett a szárnyai alá. Vigyázott arra is, hogy a „vérengző farkasok” ne rajtam próbálják ki a fogaikat, de azért én sem voltam ”szívbajos” a szakmai csetepatékban.

Azért állt mellém, mert ismerte vagy inkább érezte azt a problémát, amit itt kerülgettünk, meg ragozgattunk, hogy apa-fiú egy cégben. Nem mindenki tartotta ez olyan óvatosan kezelendőnek. Egyszer Alfred Bader, egy Angliában élő, magyar származású cégtulajdonos volt itt. Beszélgettünk ilyen-olyan dolgokról és persze a gyárról. Neki is mondtam, hogy nem akartuk apámmal nyilvánvalóvá tenni, hogy minket nemcsak munkakapcsolat, hanem családi kapcsolat is összeköt. Elcsodálkozott, hogy miért nem?  Ha nekem lenne egy ekkora fiam, – mondta – én mindent megtennék azért, hogy ő vigye tovább. De más valakik másként látták.

A szakágon, azaz a gépészeten belül mi vonzotta a legjobban?

Meg fog lepődni! Az nem a szakmán belül volt! Kapcsolódott hozzá. A tanítás! Annyira, hogy később majdnem módosította a pályámat. Az újpesti technikumban félállású óraadó voltam a dolgozók iskolájában. Élveztem és azt hiszem tudtam is csinálni.

De véget értek a gépgyári évek és India következett.

A 70-es évek elején felmerült egy Indiai értékesítés: a 2000 db/óra teljesítményű lámpagyártó gépsorra, a gyártási jog átadásával. Erre jelentkeztem. Így kerültem a Gyár és Gépértékesítési Főosztály Létesítmény Főmérnökség állományába és Indiába, három éves kiküldetésre. A helyszíni honosítási munkák irányítására kellett Indiába utazni, ahol 1975. végétől Hyderabadban, éltünk és dolgoztunk. A munka három évig tartott, eredményes volt. 1978 decemberében jöttünk haza, sikerekkel, élményekkel..

A visszatérésem után a pécsi Sopiana Gépgyár főmérnöke lettem, ahol két és fél évet dolgoztam. Amíg  el nem  adták alólam a gyárat”. Ekkor visszajöttem a Törzsgyárba, a gépgyártás szakmai főtechnológiára.

Ezt követte tíz év, a Sajtolóban. Akikkel közülük eddig beszéltem , mindannyian jót mondtak önről. Hogy a szakmai munka mellett  családot csinált a közösségből.

Nem mondom, hogy hatásom nem volt rá, de hogy én csináltam volna, az  túlzás.

De  motiválta az alakulását

Ha valaki nem tud motiválni, nem vezető. Vezessen birkát a réten. Bár ahhoz is kell motiváció.

A sajtoló  más feladat volt, mint amit Vákuumtechnikai Gépgyárban végzett.

Persze. De nem nagyon messze eső. Közelebb kellett érzelmileg kerülni hozzá, mert a Sajtolóban gyártott alkatrész „véznább” szerkezet volt. Inkább a viselkedés, magam elfogadtatása jelentett feladványt a számomra.

A két hely közült a sajtolóban érezte magát jobban? Vagy mindkettőben volt jó is, rossz is.

Pontosan így van. Mind a kettőben jól éreztem magam, de a gépgyárban egy idő után kicsikét  „túlfeszültek a húrjaim”. És már nem szólt úgy a „hangszer”, ahogy szerettem volna, ezért  kezdeményeztem  váltást.

Van olyan, amire azt mondaná: ha újrakezdeném,  nem úgy csinálnám, nem azt dönteném.

Rengeteg. Csak meg ne kérdezze, hogy mi! Végig kell élni valamit, hogy az ember tudja, jó volt, vagy rossz. Ahhoz sok mindent el kell rontani, hogy a következő dolgot ne rontsuk el. De mégse! Nem csinálnék másként semmit, legfeljebb a részletekben igyekeznék finomabb, ügyesebb, jobb lenni.

Hogy telnek most a napjai, hogy él ma Vaszily György?

Szerényen. Az ember nap mint nap épül le, szerényebb és szerényebb lesz. Fizikailag is. Megtanultam életem során igényeimet  kordában tartani, lefelé kormányozni. Látja, ez a pici kis lakás az összes vagyonom, ami maradt. Ami van. 

És a számítógép?

Nem csinálok semmit, ami pénzbe kerülne, számítógépre viszont időről időre új programokat rámolok. Nem szégyellem, rengeteget játszom! De a legjobban az ha olyan feladatot találok, amivel napokig küszködök, hogy minél jobban betápláljam az agyába és szolgáltasson! Amikor  sikerül, azt mondom: jól van! És kikapcsolom.

Család?

Szeretett feleségem 1995-ben  eltávozott az élők sorából. Nagyon szerettük egymást, jól kijöttünk. Amikor elment, 59 éves voltam. Nem néztem más nő után. Alighanem akkor öregedtem meg. Ez nem azt jelenti, hogy meg akarnék halni, de leszámoltam a hosszabb távra mutató tervekkel.

Kikísér és a kapuból utánunk int. Amikor elkanyarodunk már üres az utca. Visszatért háza csöndjébe. A zseniális apa emlékével és a szeretett társ hiányával a lelkében.

 

A portré 2004 március 13-án készült el.

 

Vaszily György 2009.január 4-én elhunyt

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.