Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vígh Károly (1940-2011)

2011.01.21

Oktató, szakértő munkát végzett minisztérium, illetve parlamenti  munkabizottság felkérésre. 1995-óta tagja a Munkavédelmi Kutatási Közalapítvány Kuratóriumának és a Magyar Szabványügyi Testületnek  Ez utóbbinak 2001-óta elnöke. Több vállalati és állami kitüntetés birtokosa. Jelenleg egyéni vállalkozóként mérnöki tervezéssel, szakmai tanácsadással foglalkozik.

 Kép

Több, mint 30 éve már, hogy Angyalföldön, az Adócsőgyárhoz közeli villamosmegálló járdaszigetén várakozott a későre forduló estében egy kis újpesti Izzós csapat, „feldobva” a jól sikerült vendég klubozás hangulata által. A jókedvet nem árnyékolta be semmi, úgy érezték előttük az élet, hogy övék a világ. Ekkor a társaság közepén megszólalt egy magas fekete hajú, amúgy a lányoknak igencsak tetsző  fiatalember, „a” Vígh Karcsi, nem kis meglepetést vagy inkább meghökkenést keltve a körülötte állókban:

– Rendben van, most jó a közérzetünk, úgy érezzük: csupa jó történik velünk, meg általunk. De marad e utánunk valami? Olyan, ami túlél bennünket? –

 

Ma mit válaszolnának vajon a „régiek” az akkori kérdésre?

Arra, hogy mi marad utánunk, hogy mi él túl bennünket? A személyes eredményeken túl az emlékeink azokról az időkről és az, ahogy és ameddig mások emlékeznek ránk. Hogy volt egyszer egy gyár, volt egyszer egy „csapat”. Egy nagy család, amiben számítottunk. Egymásnak, a többieknek, a feladatnak, amivel megbíztak. Ahol hozzá tudtunk tenni  a világhoz. Önmagunkat, ami nem volt kevés…

 

Mitől volt az Izzó egy nagy család?

A régi Újpest története tulajdonképpen családok története. Szájhagyomány útján terjedtek családok ismerősök között a hírek arról, hogy hol van hely, hova ki tud valakit ajánlani. Régiek elmondása szerint a harmincas években a Tungsramhoz bekerülni protekcióval lehetett csak. Az emberek büszkék voltak ajánlójukra, azok pedig büszkék arra, hogy ki került az ő segítségükkel a gyárba. Ennek a jelenségnek újabb kori hatását még a hatvanas években is érezni lehetett. Vegyük a mi példánkat: soha nem mondtam a gyerekeimnek, hogy jöjjenek a Tungsramba. Egyszerűen követendő példa, örökletes hagyomány volt hogy ott keressék a boldogulásukat. Ott érezték megtalálhatónak Gyerek koruk óta azzal éltek együtt, hogy anyjuk, apjuk az Izzóban dolgozik Az ilyen kötődés rendkívül erős volt és nem került egy forintba se. Most meg toboroznak. Nem nagy sikerrel.

A gyár talán legfiatalabb vezetője lett 25 évesen és attól kezdve szünet nélkül felelős beosztásokat töltött be.

A kérdés elkerülhetetlen: hol érezte magát a legjobban?

A Wolfram Gyárban, ahol 1975-től főmérnökként dolgoztam, majd 1982-ben az igazgató lettem. De a történetnek ez a része nem mentes romantikus fordulatoktól sem. A technikusi oklevéllel nem tudtam elhelyezkedni a Tungsramnál, annak ellenére sem, hogy tanulmányi eredményem alapján negyedmagammal elmondhattam, hogy a  Kohó-és Gépipari Minisztérium ajánlása lapul a zsebemben. Vagyis a „marsallbot”! Hittem én. A felvételi iroda vezetője viszont nem: összetépte az ajánlólevelet, mondván technikus felvétel nincs, ha kiváló előmenetelű valaki, ha nem. Augusztus végén még nem volt munkahelyem, pedig én az Izzóba akartam elhelyezkedni! Végül szeptember 15-én fizikaiként, mint gépbeállító műszerész kezdtem a Wolfram és Drótalkatrész Gyárban és attól kezdve 3 évig dolgoztam ott. Mondhatom olyan családias légkörbe, olyan jó közösségbe kerültem, amit később se múlt felül egyik kollektíva sem, bár azok sem voltak rosszak. Megszerettem a Wolframgyártást. Az embereket, a gyárat, a terméket. Azután 1962-ben eltűntem a képből, máshova kerültem, műszaki lettem sőt, 1965-ben, 25 évesen kineveztek a Minőségi Ellenőrzési Főosztály vezetőjének. Azután jött 1975, amikor Dienes Béla éppen Wolfram főmérnökévé nevezett ki.

Olyan ez, mint a mesében….

Tényleg olyan. Visszakerültem főmérnöknek oda, ahol annak idején fizikaiként, három a pályámat kezdtem. Volt munkatársaim, haverjaim ezt nem tudták és amikor megjelentem csak úgy röpködött felém a „szia Karcsi”, „mi van veled”, „merre vagy, mit csinálsz” Kössz én jól vagyok és ti? – viszonoztam érdeklődésüket. „Mi is, bár most jött valami új góré, nem tudjuk milyen lesz.” – így ők. Hát lett meglepődés, csodálkozás, örömködés, amikor fény derült az új „góré” személyére. Attól kezdve viszont a régi cimborák urazni akartak, mondván, hogy én vezető lettem. Alig tudtam meggyőzni őket arról, hogy ez számomra nem jelenti a régi magánemberi kapcsolatok megváltozását.

Ez a Wolfram iránti szeretet az eredményekben is megmutatkozott?

Igazgatója 1982-ben lettem a gyárnak. Akkor vettük meg a Toshiba-technológiát, ami egy nagy élmény azt hiszem mindenkinek, aki részese volt bevezetésének. A Tungsram életében  mérföldkőnek, nagy ugrásnak számított. A munkafolyamatok szervezésében, technikájában, minőségben. Az előkészítés még a főmérnökségem alatt folyt, igazgatója pedig már  a régiből teremtett  új gyárnak lettem. Három év múlva jobb anyagot gyártottunk mint a japánok  sőt később már ők vettek tőlünk wolframot. Egyszóval elértük a világszínvonalat.

Ez nyilván hatással volt a gyár és a vezetés elismertségére is.

Lehetőséget kaptam a vezérigazgatótól, hogy évente 15-20 fiatal szakembert vehessek fel, illetve át a Wolfram gyárakba. Olyanokat, akiknek többsége most is a műszaki vezetőgárda élvonalát képezik. Emellett rengeteg hivatalos és talán olykor ki sem mondott elismerésben volt részünk. Ország-világ ránk figyelt. Azért nevezem a Tungsramnál töltött 43 évem legsikeresebb időszakának azt a kilencet, mert elmondhatom, hogy az eredményeket magam gyúrtam,  magam kelesztettem, tettem a sütőbe és ettem meg amikor kivettem készen. Nagyszerű közösséggel együtt lelkesedve, akarva, dolgozva. Amikor 1984-ben kiemeltek vállalati főtechnológusnak, búcsúzáskor sírtam a gyár kollektívája előtt. Ők is sírtak...

 

Azután arról beszélgetünk, hogy ő, aki egészen fiatal korától kezdve megszakítás nélkül vezetői munkakörökben dolgozott, így visszatekintve milyen stílusú vezetőnek tartja magát olyannak, aki ütközik azért, hogy érvényre juttassa a maga igazát vagy olyannak a keresi a megegyezés lehetőségét az eredmény, a  cél elérése érdekében. Néhány pillanatig eltűnődik. Érezhetően nem a válaszon gondolkodik, hanem a megfogalmazáson. Vonásait nem változtatta meg az idő, legfeljebb némelyet közülük keményebbé, némelyet lágyabbá rajzolt át.

Talán a látszat ellenére soha nem voltam kompromisszumra hajló vezető. Inkább törekedtem a szakmai vagy döntést előkészítő személyi vitákra úgy felkészülni, hogy kompromisszum megajánlására már ne is kerülhessen sor. Elmondhatom, hogy vesztesként nem igen hagytam el a viták színterét. Ha volt tíz keményebb csatám a gyárban, akkor abból legfeljebb ötben mentem el kiabálásig. De annak mindegyike valamelyik munkatársam szakmai, kollegális, sőt alkalomadtán emberi becsületének védelmében történt. Magamért viszont sosem harcoltam.

Azután újra a gyárra terelődik a szó. A gazdasági stratégiára és taktikára. Hogy mitől volt olyan sikeres az Egyesült Izzó évtizedeken át.

Nem volt versenytársa. Amit a Tungsram elhatározott, azt csinálta. Ott fejte meg az államot, ahol tudta, ott kapott import kedvezményt, ahol csak lehetett. Nagyon jó volt a dollár-mutatója, annyit vállat be, amennyit lehetett. Az akkori Ipari Minisztérium, dollárhozamának negyven százalékát az Izzó hozta abban az alágazatban, amelyikben volt. A hetvenes évek végég a Tungsram sikere, mindig a maga kovácsolta siker volt.  Akadtak nehéz évek, de a mínuszos vagy nulla felé hajló eredményeket mindig sikerült pozitívra változtatni. Legtöbbször avval, hogy a „zárszámadáskor” az állam adott annyi export támogatást, hogy nyereséges legyen a végeredmény.

De azután kezdtek nehezebb idők jönni…

Szigorodtak a feltételek ugyan, de akkor sem volt versenytársa a gyárnak. Ehhez kellett egy olyan ember, mint a Dienes Béla, aki talált egy új „vesszőparipát”, mégpedig az ipar vidékre telepítését. Ha jól emlékszem huszonvalahány gyárat kaptunk, vagy csatoltak hozzánk, természetesen hozománnyal, azaz pénzzel  együtt. Jöttek a hitelek, a beruházási támogatások és a többi. Mondanom sem kell, hogy ebből újra fejlődés következett és  a Tungsram megint az élen találta magát.

Mígnem szegényedni nem kezdett az állam…

Világbanki hitelért folyamodtunk, át is világítottak bennünket, magam is tagja voltam annak a hattagú szakértői csoportnak, amelyik közreműködött ebben a munkában. A vizsgálódók alkalmasnak találták a Tungsramot a hitelre, csakhogy hiányzott a kezes! Akkor a magyar állam már nem tudott kezességet vállalni, mert akkora már nem volt hitelképes. Ehhez jött még a szocialista piacok gyengülése, és akkor a Tungsram is elkezdett gyengülni. Ennek a vége lett az 1983-as csőd. Tehát én elmondhatom, hogy tudom milyen volt a csúcson, a 70-es évek legelején, mikor az Izzónak 36 gyára volt és 36 ezer embere volt és végig éltem a hanyatlást is. Amikor csökkent a gyárak száma és csökkent a létszám.

A hanyatlásig volt e valami összegezhető titka annak, hogy egy ilyen hatalmas gyár, lényegében hosszú hosszú időn át sikervállalata volt a magyar gazdaságnak?

A lehetőségeket nagyon jól kihasználó cég volt a mienk, jó vezetéssel, soha nem nyalt az államnak vagy a politikának, sőt a legfelső testületekben mindig volt aki ellene tett vagy igyekezett ellene tenni a vezérigazgatónknak. Ha Kádár János nem áll ki mellette, lettek volna, akik szívesen kiütötték volna a széket alóla. Ő azonban mindennek ellenére jól vitte a dolgot és jó szakembergárda állt mögötte. Nagyszerűen tudta és érezte meg, hogy mit vállalhat, majd kidolgoztatta a csapatával, hogy mit kell csinálni, hogy a vállalás valósággá váljon.

Elkerülhetetlen kérdés: mi változott meg akkor, amikor megváltozott a „cégtábla”?

Nehezen szokta meg ez a kollektíva az amerikai stílust az amerikai módszereket a legfelső irányításba, a gazdaságirányítás amerikai törvényeit a munkaszervezésbe. Igaz, közben belátták mást jelent egy nagyszámú vállalti kollektíva odaát és mást itt. Ezzel együtt a mi embereinknek nem volt könnyű átnevelődni se a vezetőknek, se a múszakiaknak se a dolgozóknak.

De azért megtörtént, az amerikaiság átültetése és alkalmazása  egyaránt

 Olyan műszaki qualitások szintjén, mint például Horváth Miklós, Csatári Zoltán vagy Pakóth Sándor, a felkészültség jelentette a siker biztosítékát és nem a végrehajtásban mutatott engedelmesség. A fizikaiaknak az elkötelezettség érzetük változott meg, amiért eleinte nem tudták kihez mennyire taroznak és kezdetben az ígéretekben elhangzott előnyőket sem tapasztalták

Mindennek tudatában:  jó lépés volt  a gyár nagy vitákat kiváltó előprivatizációja?

A Tungsram meghalt volna ha ez nem így történik, ha ezt nem csinálják meg az országban először. Le a kalappal azok előtt, akik kitalálták – mindenekelőtt Demján Sándor és Gábor András – mert ellenkező esetben ma a volt Egyesült Izzó, a volt Tungsram ott lenne, ahol az Ikarusz, a Ganz MÁVAG, a Videoton, a Csepel és a többi. Elsöpörte volna az idő. A gazdaságcsinálás új szelleme. Nem lenne sehol. Így meg van! És ez nekünk, régieknek sem mindegy. Bejött hozzánk egy új termelési, termelésirányítási kultúra, de ez már legyen egy másik történet, mondjuk egy 30 év múlva írandó könyv lapjain.   

 

(Vígh Károly, 2011. január 20-án elhunyt.)    

    

           

    

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.